Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

Csörög a telefon. A reggeli hírmondó döbbenetes tényt közöl. Engel Pistát tegnap disznóhajtáson hasba lőtték.
Meghalt.
A rémülettől és fájdalomtól sírva csak annyit tudok kérdezni, ugye nem szenvedett?
Nem volt rajta a narancssárga mellény.
De egy igazi vadász tudja, hogy addig nem húzhatja meg a ravaszt, amíg nem biztos abban tökéletesen, hogy mit lát a célkereszt mögött. Még akkor sem húzhatja meg a ravaszt, ha a következő pillanatban az a fekete valami olyan sűrű mögé lép, hogy sose tudja meg mi volt az.
Pedig ott a vadász csak gondolhatta és nem tudhatta, hogy disznót lát.

Csak nehogy jöjjön egy jogtudó és bebizonyítsa nekem, hogy nincs igazam! Nincs igazam?
Tizenéves koromban sok időt tölthettem Engel István társaságában. Édesapám erdészetvezetője volt, én pedig, néhányad magammal, sok nyáron beosztottja lehettem. Cserkészutat tisztítottunk vagy a jelölés-becslésben voltunk segédek. Szerettünk Vele dolgozni. Sok csínyt tanított nekünk és mindig volt vicc a tarisznyájában. Csak a munkában nem ismert tréfát! Szigorú volt és igazságos. Azt, hogy pontosan melyik gombát véste a fejembe, vagy, hogy a kőrisek rügyeinek színét tőle tudom-e, nem tudnám megmondani, de hogy tőle tanultam EMBER lenni, az biztos.
- Nézz a szemembe és szoríts vissza rendesen! - mondta a reggeli kézfogásnál. Az első benyomást egy emberről én azóta is a kézfogásáról szűröm le. Tőle láttam, hogyan kell az egyszerű munkás emberrel bánni, hogyan kell egy vadászaton a helytelenül viselkedő embert ledorongolni, még ha két lépcsőfokkal felettünk is áll. Kiállni az igazáért és megvédeni, akit igaztalanul bántanak.
Előttem most már mindig az a kép marad, ahogy szalonkázás vagy szarvasbőgés után ülünk az úsztatói vadászház tornácán, kezében egy pohár jó bor, a szeme sarkában megrándul az a kis ideg. Beszélgetünk. Hogy miért nő a fa? És miért ennyi és ilyen a jószág az erdőn? És hogy miért ilyen fátlan a világ?
Mostanában sokan szapulják, vélt vagy valós indokkal az erdészeket. Nem haladnak a korral, állóvíz az életük. Hát tényleg nem szaladgálnak két rádiótelefonnal a kezükben!
De tudnia kell a városi brókernek, bankárnak, menedzsernek is, hogy élt egy Erdész, aki szeretettel és odaadással, csak ahogyan lehet, nevelte nekünk a fát, az állatot, hogy a tüdőnknek legyen tiszta levegő, hogy tartsa valami a házunk tetejét, hogy szép bútorokkal tudjuk magunkat körülvenni. Tiszta szívből szerette az erdeit, pöfögött kis Trabantjával az erdőszéli lakhoz, mert hát az erdész fizetésből nem telik flancos terepjáróra.
Élt 50 évet. Itt egy üveg bor az asztalomon. Az 50. születésnapjára szántam. Nem volt időm átadni. Neki nincs már ideje! Most mit tegyek a borral? Igyam meg én? Ha tudnám!
Döbbenten és némán álltunk a koporsójánál. "Most itt feküszik megpihenve." dúdoltam magamban vigasztalón a selmec-soproni nótát. De nem! ő nincs itt! ő örökre ott maradt a hegyei között. Látom, ahogy a Tatárkán a feje felett suhannak cippantva a szalonkák, ahogy ül a háza tornácán, és ott ül velünk Harmadoson a nyáresti tűznél, és ősszel számolgatja szarvasbikáit. Csak odaföntről!
És nagyon fog nekünk hiányozni idelentről!

Takácsné Gyenes Ildikó