Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

                                                                  Első könyv

mottó: "A fantáziát és a humort a Jó Istentől kaptuk ajándékba. A fantáziát mindazért, amik nem vagyunk. A humort meg azért, amik vagyunk."  (gróf Széchenyi Zsigmond)

A mesék kitalált szereplőkről szólnak. Ha valaki mégis valakire vagy magára ismerne, az téved.
Nem Ő az!
( Demo változat - részletek ) 

Előszó

(Írta: dr. ex has. dr. Makkoshotykay Bendegúz Paszkál műkritikus és irodalomtörpénész)

Napjaink legújabb hullámos magyar irodalmának e mágikus-neospontán gyöngyszeméhez két módon juthatott tulajdonosa:

1.    Ajándékba kapta.

         1.1. Elegáns bőrkötésben. Nincs gond, felteszi a polcra a többi hasonló méretű és                      színű közé; le se veszi többé.

         1.2. Olcsó papírkötésben. Ez esetben célszerűen fidibuszként hasznosítható.

2.    Vásárolta.

         2.1. Tévedésből. Otthon hagyta a szemüvegét és szégyellt a boltból vásárlás nélkül

                kijönni. Ez esetben lásd az 1. pontot.

         2.2. Kiszínezi, vagy az ágya egyik lába pont annyival rövidebb.

         2.3. Elkezdi olvasni. Nos, ez az előszó neki íródott, hátha még nem késő...

3.    Egyéb.

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy e csodás elemekkel jócskán megtűzdelt, ógörög sémákat követő mágikus realista eposz a világon semmi újat nem tartalmaz. Harmincöt betű és néhány írásjel halmaza; ugyanazok, mint bármely más könyvben, csak a sorrendjük más. Mégis be kell vallanom: szükség van az efféle írásokra, hisz nélkülük, Mi, Irodalomtudósok miből élnénk. Az aztán már a Mi dolgunk, hogy elolvasásuktól elvegyük a nyájas olvasó kedvét.

E könyv szerzője mint hajdani vadásztársát kért fel az előszó megírására. Bár attól, hogy majd' harminc éve vadőrködött nálunk, még nem tartom vadásztársamnak; de legyen, ha annyira akarja.

Az, hogy a történetek - vagy, mint idézőjelbe tett "írójuk" nevezi, a mesék - semmit nem mondanak, nem lenne baj, hisz ezzel nem lógna ki a kortárs ún. "irodalom" tömegéből. Bár némi balladai homályt ad a szereplők többnevűsége, talán ez az egyetlen bonyodalom a lazán összefűzött mesékben; melyeket egyébként el sem olvastam, hogy ne befolyásoljanak a véleményalkotásban. (Fejlett ízlésű ember nem olvas ilyesmit.)

A szerző - aki oly sötét bunkónak ábrázolja a narrátort, mint ő maga - az egyetlen, tán erkölcsi mondanivalónak szánt mondatát egy könnyűvérű kislány szájába adja, amint épp a barátját készül megcsalni... s a negatív szereplők hosszú sorában egyetlen pozitív hős akad - napjaink sajátságos hőse - a mesékben méltatlanul mellőzött Ica, aki éjt nappallá téve dolgozik szeretteiért, míg a többiek keresztbe-kasba hűtlenkednek, és azon kívül szinte nem csinálnak semmit. Amúgy mindenki olyannak képzeli a szereplőket, amilyennek akarja, de ismervén a szerző ízlését és barátnőit, a történetekben szereplő sok gusztusos nőt én vastaghúsú és izmos amazonoknak tudom elképzelni. Ennyit a mesékről.

Érdekesebbnek ígérkeztek a függelékben szereplő tanulmányok, különös tekintettel a "Zemplén-abaúji rejtélyek és boszorkányhistóriák a podolini és lublói kísértetek tükrében" című disszertációm felhasználásával írott Perilla-legendára. Nos, az munkám jelentős félremagyarázása... nem kevés levéltári kutatás árán mutattam rá, hogy a legendás nimf a/o mániás valójában sohasem élt. A szerző igényes munkám egyetlen töredékét ragadta ki a rengeteg adatból, s arról írta a maga kis változatát. Így közléséhez nem járulhattam hozzá.

Ez az írás - azért se nevezem műnek - fentieken kívül azért kifejezetten káros és destruktív, mert míg dolgozó népünk legjava "éhen gebed", a többi meg gyomorbajos, vagy más egyébért diétázik, a szereplők végigeszik-isszák a meséket, csupa finomságot, vadat s halat, nyársonsült szalonnát, skót whiskyt, hegyaljai meg somlói bort, sőt még murmízert is. Ráadásul a függelékben olyan receptek sorát adja közre, melyek olvastán az egyébként megszokott éhezés tömény szenvedéssé válik. Azt a látszatot kelti, mintha bizony ilyen ételek fogyasztása az olvasó számára elérhető dolog lenne. Pl. a "Mexikói whiskys csuka" már címében hordozza a pazarlás gondolatát; a szerző a méregdrága alapanyagokból készülő ínyencséget még whiskyvel is nyakonönti. (Pedig tequilával jobb!)

Ezek után nem lehet más hátra, mint hogy korgó gyomorral kívánjak jó vadászatot, vagy mit is mondok, jó étvágyat a könyvhöz. Leginkább a molyoknak.

Epilógus - dafke az elején

Természetesen tudom, hogy egy tisztességes epilógusnak a történet végén van a helye (- huja); de ki mondta, hogy ez az utószó tisztességes? Hisz, ha úri kedvem úgy tartja, semeddig se tart kedvenc szövegszerkesztőmmel bárhová is áthelyezni, mondjuk akár a történet végére is.

Vadásztársam, dr. dr. M. B. Paszkál úr bizony nagyon figyelmetlenül nem olvasta el a kéziratot; nem is kértem, hogy elolvassa; csak, hogy írjon elé valamit, ha már irodalomtörpénésznek született. Nagyrabecsült tudós uram annyit azért megértett, hogy meséim a három legfontosabb dologról szólnak. Ez a három legfontosabb dolog azonban nem az, amire ő utal: nem a hűtlenség, az evés és az ivás. Esetleg neki... Hanem az erdő, a vadászat, és a szerelem.

Mint a lánykérő versikében sorolja az önjelölt nagyvőfély:

         " Én tudom, mily fájó az igaz szerelem:

           Hisz majd' minden nap a láncfűrészt szerelem..."

Na nem... annyira azért nem veszem komolyan magam, hogy fájjon.

Hát nem jobb megosztani egy palack finom bort a barátainkkal, mint egyedül elfogyasztani valami borzasztónyatagosan rettenetes moslékot? Na?  Na?!  Na ugye!!!

Mosakodásomat folytatandó, még be kell vallanom, hogy az alábbi meséket nagyobbrészt hasonszőrű cimboráimtól szedtem össze; és katonakoromban, a kétségbeejtően unalmas éjszakai ügyeletes szolgálatok során jegyeztem le, értelmesebb teendő híján.

Akkori olvasóim jókat nevettek rajta, bár leginkább a hejesirásí hubbákon szórakozhattak; nos, ettől most komputerem tezaurusza remélhetőleg megfosztja a potenciális olvasót.

Nade - hol volt, hol nem volt - úgy a szalonkaidény vége felé - volt egyszer egy kétnapos termékbemutatóval egybekötött fejtágító Pesten, kötelezően muszáj alapon, mely kiragadott szeretett erdőségeimből, és amúgy meglehetősen üres koponyámba némi térinformatikai ismereteket vélt táplálni. (Előbb - utóbb, ugye, az erdőn sem illik kézi számítógép, és - bár gyerekkoromtól megadatott nekem az ösztönös tájékozódás képessége - GPS nélkül tekeregni.) A közömbös szorgalommal túlélt első nap után - összekötendő a kellemetlent a haszontalannal - (bár leginkább talán egy kellemes italra vágytam), elzarándokoltam a Jókai térre, hogy az általam oly nagyon kedvelt, de szűkebb pátriámban akkoriban nem kapható Hirtelenbergiből vásároljak pár skatulyával. A boltba közvetlen utánam egy vékonydongájú asszonyka jött be; és az eladó először hozzá fordult, hogy mit kér.  - Együtt vagyunk - mondta és rámnézett. Hogy minek éget ez itt engem... Elmondtam, mit kérek, kitettem a pultra a szükséges okmányokat, aztán megnéztem magamnak a nőt, akivel állítólag együtt vagyok. Megállapítottam, hogy valószínűleg idősebb nálam e félmázsás kis hölgy. Sokszor mosott, a szükségesnél vagy két számmal nagyobb farmeröltönyben, ócska tornacipőben volt, és látszólag elmerült a bolt látnivalóiban; bár amikor fizettem, úgy tűnt, hogy a pénztárcám tartalmát is felméri. Nos, akkor láthatta, hogy nem sok maradt. 
A boltból kilépve mellettem jött pár lépést, s míg én a legközelebbi italmérnöki hivatal hollétét rememorizáltam, elém fordult, hogy majd felbuktam benne.

- Ne gondoljon rosszat rólam, de muszáj megszólítanom... ön ugye erdész a... Hegységben?

- Hát persze - csúszott ki a számon; de hát mit is mondhattam volna? Viseltes lóden felöltőm és nyűtt vadászkalapom jelezte szakmámat, és a boltban láthatta fegyvertartási engedélyemben, hogy hol dátumozták. Huszonévig az erdészet dolgozója voltam; favágótól kezdve a kerületvezető erdészen át a műszaki vezetőig végigjártam az általam elérhető beosztások szamárlétráját; s bár kalandvágyam új utakra vitt, a szívem csücskiben csak erdésznek tartom magam.

- Éreztem! - mondta - már akkor éreztem, amikor jött felém a földalattiból. Követtem, bízván benne, hogy egy odavalósi erdészt sodort ide a sors, aki segíteni tud nekem. És most hová?

- Hát én az első korcsmába, mert ugyancsak vágyom egy jó italra.

- Vendégem egy italra... Író vagyok és adatokat gyűjtök készülő regényemhez. Meddig ér rá?

- Akár holnap reggel nyolcig is. 
- Az jó... - és kezet nyújtott - Judit vagyok. - Megmondtam a nevemet és óvatosan megszorítottam korához képest feltűnően szép pici kezét. S ahogy a szemembe nézett, el kellett ismernem, hogy a tekintete is vonzó... 

- Jé... - gondolkodott el - ismerős a neve. A hármas funkció, ugye? Jól éreztem: ön az, aki segíteni tudhat nekem. Azt az erdészt keresem, akinek adott egy dedikált példányt abból a zagyvaságból; ja,  bocs... szóval egyetemistaként  hatvannyolc nyarán találkoztam vele; aztán elvesztettük egymást. Most szükségem lenne rá, de senki nem ismeri. Nos, emlékszik, kinek adta azt a... hm... írást? 
- Hát én szétosztottam abból vagy tízet. Hogy hívták?

- Azt hiszem, Székely Csabának. Nekem valami lehetetlen gúnynéven mutatkozott be, és...

- Olyan nevű erdészt nem ismertem; hol találkoztak?

- Egy világvégi kis tanyán. Tán Csertónak hívták... nemrég jártam arra, de helyét se találtam.

- Csereptón? - Jonatán barátomra gondoltam egy pillanatig, de hisz ő akkor még középiskolás volt velem együtt - nem egy olyan nálam magasabb Krokodil Dundee-szerű pofa volt?

- De... eddig nem gondoltam rá, de ahogy most mondja, hát tisztára.

- Akkor ő Kockás sógor volt; de neki a mamája Székely lány...

- Igen! Kockás! Ő az! - és fülig elpirult. Ebben a korban szokatlan...

Kockás sógor... Amúgy jó cimbora volt utolsó csepp boromig. S bár nem igazán lettünk barátok - ő jobb' szerette volna Jonatánt sógrának - tán tartozom neki annyival, hogy először az Ő meséjét mondom el. Aztán a végén - mert ugye hol a helye az utószónak - még visszatérek Judittal való találkozásomra. Az is megér egy mesét...

Ülj le egyszer közénk, idegen.

Míg hallgatod a tűz ropogását, kortyolgatod a hegyaljai bort, elmondjuk Neked a magunk meséit.

Igaz meséket magunkról, favágókról, erdészekről, szegényemberekről.

Ami mesénkből hiányzik, azt a ropogó tűz zenéje, a Hegység vad erdeje

és a hegyaljai bor ereje-zamata elmondja helyettünk.

Kegyetlen mindennapi történeteinket széppé színesíti, mint életünket.

Ropog a tűz, magasra csapnak a narancsvörös lángok.

Megvilágítják esőtől-széltől cserzett arcunkat, csillogó szemünket.

Jó bor van a poharainkban.

Régi nótákat dúdolunk magunknak.

Igyál hát a borból és hallgasd a mesét...

Folytatás a következő modulban... :)