|
Judit8 írása
Gondolatok egy csepp körül...
/Fotó: Xabolcs/
Ülök a vízparton és nézem a csendesen hömpölygő vizet.
Milyen lágy, milyen szelíd...
Muszáj megérintenem. Hűs selymességével cirógatja körbe ujjaim. Egy érintéssel köszöntöm az érkező vízcseppek tömegét és búcsúztatom a távozókat.
Szinte hihetetlen, hogy ez a szelíd kékség micsoda pusztításra is képes...
Kiemelem a kezem. Ujjaimról a cseppek sietősen szöknek vissza a többi közé.
Nézem ezeket a természet adta apró csodákat.
Egyetlen cseppjükben ott ragyog távoli tengerek minden fénye.
Csak nézem... Mennyire semmi egy csepp és mégis mennyi minden van belezárva... A lét örök körforgása...
Mert nélküle mi sem lennénk.
Évmilliók ringatódznak e szelíd hullámokban. Hisz páraként felszállnak, majd esőként földet érnek. Mennyi mindent láthattak már!? Mennyi alakban léteztek!? Léteznek?
Nézzük csak a harmatot. Képesek színeikre bontani a Nap ragyogását... Éltetőjük minden földi létnek... Hajnalonként ragyogásukkal köszöntik az új napot.
Olyan tiszták, olyan fenségesek ezek a cseppecskék. A Föld örömkönnyei talán..., vagy a háláé? Azért, hogy újra felvirradhatott egy új nap? Vajon azzal, ahogy ragyogásukat ringatják a leveleken, ujjongva szikrázzák az ég felé a Teremtő szeretetét?
Elgondolkodom... mennyiféle víz van... és látszólag mind ugyan olyan cseppecskéből áll. Mégis mitől más a fájdalom keserű könnye, mint az örömé? Másként csillannak meg mélységeiben a fájdalom kristályai és másként az örömé? Mint parányi prizmák szórják fényüket lelkem falára és én abból tudom milyen érzés szülte a könnyeket.
Ők sosem magányosak. Mindig arra törekednek, hogy összefolyva egyesüljenek.
Hányszor gyönyörködtem már az esőcseppekben.
KoPp KoPp. Törik meg a csendet, mintha a Föld szívdobbanásai lennének, mikor esni kezd. Először csak pár csepp jelenik meg, aztán ahogy eszébe jut a sok fájdalom egyre több könnycseppet sír a földre. Illata átszövi a levegőt, mint az elmúlás édeskés szaga. Az ablakra verődő esőcseppek, mint gyöngykönny folynak végig az üveg felületén. Szinte versengve azon, ki ér le előbb.
Mikor leérnek keresik egymást. Összekapaszkodva folytatják útjukat. Nem tesznek különbséget egymás közt, hogy ki az, akivel összefolynak és ki az, akivel nem. A tiszta járdáról érkezőknek épp úgy örülnek, mint a sárból közéjük folyónak. Mint millió aprócska vízesés zúdulnak alá a házak falán, a fák kérges törzsein, dombok lankáin vagy meredek sziklafalakon.
Fakó csillogással takarnak be mindent. Gyülekeznek. Apró repedésekben, kátyúkban várják, hogy a többiek érkezése felduzzassza őket, hogy tovább folyhassanak és egyek legyenek.
Érdekes, a szerelemnek vajon miért nem jelképe két egymásba olvadó csepp. Hisz oly tökéletesen válnak eggyé, oly tiszta ez az egybe olvadás...
Vajon ilyenkor tényleg sír az ég? S ha sír, vajon mit sirat? Bolygónk általunk ejtett sebeit? Vagy az emberiség gyarlóságait? Milyen sok félén tudja elsírni bánatát?
Szelíd, csendes esővel... Fákat tövestől kicsavaró viharral... Jégesőt zúdítva ránk, hogy figyeljünk már rá, ne folytassuk e pusztítást tovább. Lágyan, dobbanva, halk monoton dallamként, vagy komor zúgássá erősödve zokogja a fájdalmát a földre, mint aki soha többé nem tudja abbahagyni a zokogást. Néha szinte megfojt párásságával. Talán, hogy levegő után kapkodva érezzük át az ő fájdalmát.
De vajon észrevesszük ezeket a segély kiáltásokat? Észrevesszük e a folyók fájdalmát, melyek gátakat áttörve, akadályoknak nekifeszülve rombolnak, és sodornak magukkal mindent, mi az útjukba kerül... ? Figyelünk - e a tengerek dühöngő hullámhegyeire, mely kicsapva a partra belénk mar és mindent mi az útjába kerül elpusztít, elsodor? Legyen az élő vagy élettelen? És ezeknek a hihetetlen tömegű és erejű vizeknek a mélyen is az a selymes csillogású, aprócska csepp lapul, mely harmatként kápráztat?
Mennyi cseppecskének kell még könnytengerré válnia, vértengerré, hogy észrevegyük, hogy amit csak kölcsönkaptunk a természettől, azt szép lassan elpusztítjuk.?!
Ezek a cseppecskék tükrök is lehetnek... Vissza tükrözik felszínükön az ég azúrját, a felhők játékát, a tükrük fölé hajló kecses fák táncát, a vízre hajló virágok csodás szín pompáját. Vissza ragyogják a csillagok hunyorgását, elringatják a virágok szirmait, a Hold ezüst sugarát vagy magukba csókolják a lenyugvó Nap haldokló fényét, épp úgy, mint a véres habjai közé zuhanó haldokló szemének utolsó lobbanását vagy ezek a kristály tiszta cseppek mossák el a véráldozatok nyomát, a tegnapok és a mák szennyeit is ők sodorják tovább...
Vajon meddig lesz dallam a tenger morajlása, monoton zene az eső koppanása?
Válhat e újra szenteltvízzé a tegnapok mocskát sodró víz? És lehet e a keresztvíz áldása mindannyiunk homlokán... egy új, egy szebb, egy békésebb világ születésének hajnalán...?
hozzászólásom: Úgy gondolom, ma vigyáznunk kell Muszasi öt gyűrűjéből az első négyre: a Földre, a Vízre, a Tűzre, a Levegőre, hogy utódainkra ne csak az ötödik, az Üresség maradjon!
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
