Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

A stoppos meséje - részlet a Mona Liza utcából

…
... - „Hol volt, hol nem volt - kezdte meséjét a stoppos és hátrafordult az ülésen, hogy szemkontaktust teremtsen Jankával; de hát mit lehet látni a sötét kocsiban? - volt egyszer egy fiú, aki a nagy tó partján ült és a vizet nézte. A túlparton akkor kelt fel a nap, sugarai vörösen szikráztak a habokon. A úszó mozdulatlanul állt a vízen; nem eszik a hal... a fiú kihúzta horgát a vízből és dühösen morogta:
- A fene a pofáját! Már megint leette... - s visszadobta ugyanoda, de csalit nem tett a horogra.
Régen persze más világ járta. Akkoriban még kukacot is tett a horogra, és halakat is fogott. Pedig nem a hal kellett neki, hanem a horgászás csendje, békéje, az álmodozás szabadsága. Régen, ha kapott a hal, felfeküdt vagy elmerült az úszó, a racsniorsó kerepelése széttépte álmait. Igaz, élvezte a küzdelmet egy-egy nagyobb hallal, és jó volt parton látni a zsákmányt. De a zavartalan csönd többet ért. Ezért nem tett többé csalit a horogra... de az úszó látványa nélkül üres a táj. S ha álmodozásában elakadt, kihúzta horgát a vízből és dühösen morogta:
- A fene a pofáját! Már megint leette... - s visszadobta, persze csali nélkül. Utána ugrott képzeletében. Ült a parton, s közben lenn kalandozott a víz mélyén, hogy szétnézzen a vén vizimanó ezeréves országában. Elindult, mint a legkisebb királyfi. Fején, mint furcsa korona, búvárszemüveg, hátán oxigénpalack. Vállán tarisznya, benne a vándorúthoz szükséges hamubansült pogácsa, amit a vénséges-vén, jóságos-jó falábú öreganyja sütött; s volt még a tarisznyában némi hordozható magnó, néhány zongora, egy kissé használt KISZ-igazolvány, meg a riadócsomag. Lépkedett a tó fenekén peckesen, vitézül cipelte a zongorákat, hadd bámuljanak békáék... hátha találkozik köztük az elvarázsolt királykisasszonnyal. Ő ugyan most ebihal, vagy varasbéka, de, ha megcsókolja, lehet abból még királylány is, vagy akármi... de hiába csókolta végig az útjába eső békákat. Már kezdte azt hinni, gyerekmese csak az elvarázsolt királylány, kár strapálnia magát. De a vándorlegények, akikkel találkozott, visszaadták a reményt. Nem mese az, gyermek! Ők már mind találkoztak legalább eggyel. A világban hemzsegnek az elvarázsolt királylányok. Még ide is jut belőlük, hisz azért ment a víz alá. Csak meg kell keresnie a neki rendeltetett békát; köztudott, hogy minden béka egy-egy potenciális királylány. Az egyszeri király azt mondta: országomat egy lóért! Nos, akkor egy ló potenciális értéke egy ország, vagy másfél mázsa lóhús...? Ment hát kitartóan, hanyagul lóbálva a zongorákat. A fele országról lemondott már régen; s tán egy fele királylány is megtenné. Mint Durrell mondotta volt, az alsó fele: működik, de nem beszél. Jöttek is a békák sorban... sokan voltak ám! S ő egyre inkább arra gondolt, hát kell a radai rossebnek az elvarázsolt királylány! Mérgesen vágta földhöz a zongorákat, s akkor észrevette, hogy az úszó mozdulatlan... kihúzta hát a horgot.
- A fene a pofáját! Már megint leette... - morogta dühösen, s visszadobta, persze csali nélkül.
A mesebeli királylány eltűnt valahol, helyette eszébe jutott a helyi Tsz-elnök lánya. Igaz, kissé kövér, de nagyon szeplős... és ő nem megfoghatatlan, sőt!... Kaját hord neki, s ha úgy szottyan kedve, még sört is. Mióta egyszer itt találta, mindig visszajár hozzá. De korán van még, alszik biztos, kár ilyenkor rágondolni. Most első a horgászat! De az úszó nem mozdul...
- A fene a pofáját! Már megint leette... - morogta, s visszadobta ugyanoda, persze csali nélkül. És újra indult álom-útjain. Egy régi reggel, mikor pont ilyen vörösen kelt fel a nap, madarak csiripoltak és a falu főutcáján a legelőre hajtott csorda kolompolt, szekerek zörögtek és mérges fuvarosok káromkodtak, ő hites tanúként egy helybeli gazdag paraszt és szegény földbérlője vitájában készült igazságot tenni. Mákot termelt a bérlő, felesbe. Megvolt a mákszüret, kétfelé kupacolták a gubókat... először úgy gondolták, az egyik felez, a másik választ. Aztán a gazda azt mondta, neki a jobboldali kell, de tegyenek még hozzá a másikból, mert az több. A bérlő meg azt, hogy neki a baloldal úgy jó, ahogy van. Nos, akkor nincs más hátra: néhány súlyos becsületsértés és nyolc napon belül gyógyuló után (ami ugye nem hivatalból üldözendő) kiverték a (fejét/fejeket/fejükből) vagy mit is mondok, szóval feltörték a gubókat, kiöntötték a mákszemeket és számolták. Egy szem mák ide, egy szem oda... s mivel nem minden mákszem egyforma nagy, mérték is, nóniuszos sublerrel, ami pontosan olyan, mint az átlaló, csak egész más. (Tényleg, minek a tizedesmértékről elnevezett tűzérségi hámos ló a tolómérőhöz?) Míg feleztek, befutott két nagy Dutra, önrakodós pótkocsival a mákért... és ők még mindig számolták. Aztán leszállt az este, és jött a tél és az új tavasz, mint a dalban, és ők még mindig számolták... s ó jaj! Páratlan számú mákszem volt... azt bizony ketté kell vágni! Üzentek a körfűrészesnek... az jött is, aztán vissza is ment. Nem volt háromszáznyolcvan volt... de még egy tetves konnektor se a mákföldön. Na, majd fejszével! De pont középen kell ám! Ő nem vállalta... s a gazda lesújtott. Először hatszor mellé, aztán a közvetlen közelébe... aztán pontosan ketté! A nagylábujját. Volt üvöltés... Jött "a postás, a rendőr, a villanyszerelő"... aztán megjött a vadőr is. Óvatosan jött, lábujjhegyen. Egyik kezében puska, másikban kard, harmadikban táskarádió. Harsogott a vízállásjelentés, mint ide a sarok; és az úszó se mozdult...
- A fene a pofáját! Már megint leette... - morogta, s visszadobta, csali nélkül. Csobbanva merült a nehezék és erről eszébe jutott a kandúr és a vén Zatyek. Ó, igen. A kis kopasz öregasszony a padon ült, mészkénlevet ivott és bordalokat énekelt. A kandúr meg csak ott volt és dorombolt és szerették egymást. Szóval a kis kopasz öregasszony a padon ült, pipázott és rézarzenátot szopogatott... s az orsó hirtelen felberregett! A kis kopasz öregasszony ijedtében lenyelte a rézarzenátot. - Sebaj! - gondolta. Elővett egy újabb rézarzenátot és szopogatni kezdte. Hát így volt!
Valahol vadkacsa hápogott, s az úszó mozdulatlan... a fiú kihúzta és dühösen morogta:
- A fene a pofáját! Már megint leette... - s visszadobta, persze csali nélkül. Egy régi napra gondolt... ugyanitt ült akkor is, és egy lány jött felé. Magas, karcsú lány volt, és szép; dehát ez a legkevesebb, amit elvár az ember. Az erdő felől jött; ő nem nézett rá, s mégis tudta, hogy idejön hozzá. Hívogató volt a lány szeme... jobban hívott, mint a Microphen, pedig a' se semmi ám! Lassan közeledett, mintha nem is lépne; keréken gördül vajh, vagy légpárnán siklik? Megállt fölötte, ő felnézett rá és ült tovább némán a parton... a lány leült mellé, és akkor már ketten ültek a parton és senki se állt. A kezük is véletlenül ért össze, amikor a fiú a kukacért nyúlt. Nem találta, arra ült rá a lány. Így ültek némán, együtt nézték a nagy üres semmit. S végül a lány megszólalt... halk, dallamos hangja szelíd volt, s mégis oly bíztató...
- Szia, te hülye! Szalonnát hoztam és tegnapi kenyeret. - Az a régi lány egyszerre eltűnt az álmok tengerében, s ott állt a helyén a Tsz-elnök lánya. Jó kövér volt, viszont nagyon szeplős.
- Szia - állt fel a fiú kelletlenül. Sört nem hoztál?
- Nem! - vigyorgott a szeplős, és elkapva a fiú fejét, érdes-nagy nyelvét a szájába dugta.
- Brrrrr!!! - kerepelt fel az orsó. A fiú ellökte a lányt és keményen bevágott... érezte, ül a horog és hatalmas hal van rajta, talán nagy harcsa, vagy cápa, vagy krokodil, vagy tengeralattjáró... s a damil már a tó közepén hasítja a vizet... ezt nem lehet megállítani!
A zsinór leszakadt. A nagy minekhíjják, vagy akármi, szóval az az etvaszos izé elvitte a szereléket.
A szeplős ekkor elkacagta magát. Nevetése átszállt a tó fölött, és a túlpart fái visszhangozták. Nevetett, ahogy csak az igazán boldogok tudnak nevetni.
- Eső lesz! - mondta a szomszéd falu határában a dinnyecsősz komájának, a címeres répatolvajnak - úgy hallom, bőg a gátőr szamara!
A fiú csak állt a parton, kezében az üres bottal, és megütközve nézte a hahotázó lányt.
- Most mi a frászon röhögsz, te marha? - kérdezte kedvesen, majd vállára véve az üres horognyelet, elindult a falu felé. És a tóhoz nem ment ki többé."
Egy darabig csak a motor diszkrét duruzsolása hallatszott, végül a mesélő nem bírta tovább.
- Mondjatok már valamit, hogy tetszett?
- Vaszisztdasz?
- Hogy tetszett a mesém? Bár én nem tőled, hanem a bájos ifjú hölgytől kérdeztem.
- Sláfen. Ja, bocs; alszanak. Úgy látszik, én is elbólintottam egy pillanatra, és németül álmodtam.
- Szóval, hogy tetszett a mesém?
- Milyen meséd?
- Amit most mondtam el nektek.
- Jé. Te meséltél... az volt az a távoli magyar beszéd. Egy kanyi kukkot se fogtam belőle.