Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

Ezer színben szikrázott a napsütés a korareggeli harmaton. Madárcsicsergéstől zengett a csereptói erdő. Búgott a forrás fölötti fenyőkön az ismerős székácsgalamb és Jonatán a küszöbön ülve szalonnázott. A lány a háta mögül, a kis előtérből nézte. Ő tejet reggelizett, tegnapi kiflivel.
Jonatán hamar végzett. Üres hátizsákot dobott tarisznyájába, s némi harapnivalót; pár lőszert a zsebbe, és kiemelte szalmazsákja alól a kis karabélyt.
- Hová készülsz? - érdeklődött Zsóker.
- Valami húst kéne lőni. Szereted a birkát? Mert a muflonbárány olyasmi ízű.
- Persze. Veled mehetek? Ha akarod, akár zsigerelek is.
- Gyere.
Jonatán nem sokat törődött a keskeny cserkészúton mögötte ballagó lánnyal. Kényelmes tempóban sétált és az erdőt nézte. Szép tölgyesben jártak. Micsoda faanyag lesz itt harminc év múlva! Út épül majd ide, felkapaszkodnak a nagy gépek... Jonatán szinte maga előtt látta a hajdani nagy végvágást: fél méter vastagok a fák, harminc méter magasak, és kétharmados a törzshányad. Lemezipari- és fűrészrönk a választék fele. Egyesével húzza őket úthoz a nagy traktor, ahol kiszállító - szerelvény rakja magára és viszi a rakodókra. Fütyörészve dolgozik a motorfűrészes, a fogatos, a darus; hoppá, hát lesz még fogatos harminc év múlva? Ma még el sem képzelhető gépek - fakombájnok aratnak majd, tán kétszáz köbmétert naponta, három műszakban, az éjszakára kivilágított erdőben. Tán út se kellesz, hisz helyből felszálló teherrepülőgépek szállítják majd el az erdőből a fát. És a munkás - az ám, a munkás - tán kevesebb munkával fogja megkeresni azt a pénzt, amiért pont annyit, vagy annyit se vehet majd, mint ma. Esetleg reggelente két felest iszik meg egy helyett, és a kettőben együtt lesz annyi alkohol, mint ma egyben. És a munkás - de hát hol lesz akkor munkás, hiszen ha így megy tovább, tíz emberből kilenc adminisztrátor lesz! A maradék egy meg nem lesz bolond pont az erdőn dolgozni. És egyáltalán, szükség lesz - e akkor fára? Hisz a műanyag, a beton, az atom majd pótol mindent! Ej, az erdészek addigra tán parkőrök lesznek, és összeszedik a szemetet a mindent elözönlő autós turisták után. Hangszórókról szól majd a fáról - megfelelő érme bedobása után - a madárdal, vagy akár a slágerzene, és az utolsó pár vadat láthatatlan ketrecekben mutogatják. Gépek - gondozta park lesz a mai vad vidékből, gyorsbüfékkel és autóparkolókkal; és az utolsó erdész, mielőtt fegyverét bevonnák, utolsó patronával agyonlövi magát. Huh... hess, rémlátomás!
Ahogy emelkedett az út, vékonyodott az erdő. Megjelent a gyertyán, a hárs, majd a bükk, néhol a kőris. Itt sötét és sűrű volt az erdő. Az erdészlegény egyforma tempóban lépkedett fölfelé egy vadcsapáson. Zsóker lihegett. Nem szokott ő hozzá az ilyen meredek csúcsokhoz.
- Nem pihenhetnénk?
- Pszt! - nézett rá a káplár szigorúan és nem lassított. Pedig Zsóker egyre nehezebben kapkodta a levegőt. Lábán, mintha ólomcipőt hordana...
- Ne csörtess má! - súgta hátra Jonatán - úgy jössz, mint a felderítő-zászlóalj díszlépésben.
- Fáradt vagyok.
- Te akartál jönni! Hát akkor gyere, de csendesen!
Mi lelte ezt a kedves Jonatánt? Úgy beszél vele, mint valami útjában lévő idegennel!
- Nem megyek tovább! - fakadt ki a lány.
- Úgy is jó. Ülj le itt, pihend ki magad. Ne mászkálj el semerre, mert eltévedhetsz. Ide jövök vissza érted. Na szia - és Jonatán egy perc múlva eltűnt a fák között.
Ült Zsóker a mohos kövön és várt hűségesen. Sírni lett volna kedve, de minek, ha senki se látja? Sötét volt a vadon és félelmetes. Az ég is beborult. Erre akár farkas is tanyázhat... Ha a káplár elmegy valami szép vad után, tán vissza se talál ide. Tán elfeledkezik a kicsi Zsókerről, aki úgy fél itt, és oly egyedül van...
Jonatán jókora kört tett ez alatt. Fenn járt a Hallgató hármas csúcsú gerincén, végigcsapázta a hosszú nyiladék mentét, muflonokat figyelt fatörzshöz simulva - kost nem akart lőni, bárányt meg nem látott. Körüljárta az ismerős dagonyákat, ahol az éjjel is szarvas, vaddisznó fürdött. Megnézte, milyen magasan sárosak a dörgölődzőfák. Így jutott vissza jó két óra múlva oda, ahol a lányt hagyta. Nesztelenül a közelébe cserkészett és leült fölötte vagy negyven méterre, egy alkalmas kőre. Megtömte meggyfapipáját és rápöfékelt. A lány nem is sejtette, hogy a közelében van; a pipafüstöt nem érezheti, mert a szellő felőle lengedez. Várt hát türelmesen. Teltek a percek, negyedórák. Zsóker úgy érezte, egy örökkévalóság óta ül itt a kövön. Feltámadt a szél, kísértetiesen suhogott a lombok között. Eső jön...
Jonatán nesztelen léptekkel termett a lány mellett.
- Na gyere. - A lány ijedten rezzent össze a hangra.
- De jó, hogy visszajöttél! Úgy féltem! - mondta, és elpityeredett.
- Gyerünk haza, mert megázol - mondta Jonatán komoran.

Főtt az ebéd a sparhelten, paprikás illatok töltötték be a kis szobát. Hazafelé jövet összehozta őket a balsors valami reménytelenül bagócsos kis gombnyársas bakkal, akit Jonatán tétovázás nélkül fejbelőtt. Finom ebéd lesz hát. Az erdészlegény a szalmazsákján heverészett, tán szunyókálni próbált. Zsóker a lábas körül fontoskodott.
- Te erdőkerülő - sóhajtott a lány - nem alszol?
- Hát hagysz?
- Figyelj rám. Eljöttem veled a világ végére; hívtál, és azt mondtad, szeretsz. De, ha sejtem, hogy itt is többnyire egyedül kell lennem, hát nem jövök. Te járod a magad útját, mintha én a világon se lennék. Utadban vagyok; vigyél engem haza holnap. Vagy legalább az első vasútállomásig. Te csak egy nap szabadságot veszítesz. Én két hetet.
- Nagyon szeretlek - mondta Jonatán gyorsan - nem fog odaégni a hús?
- Most én főzök, vagy te? Ha szeretsz, miért nem vagy türelmes velem? Mikor tegnap elaludtál itt délelőtt, álmodban megcsókoltalak. Te felriadtál, és azt mondtad, na szia, megyek megtankolom a motoromat. Úgy vártam valami kedves szóra, akármire, csak erre nem.
- Hát azt meg kellett tankolni. Meg vásároltam neked tejet, kiflit, téliszalámit, vajat, fűszereket. Abból, hogy melletted ülök ebben a pókhálós szobában, nem lehet megélni.
- Jelzem, tegnap lepókhálóztam és rendesen kitakarítottam. Észre sem vetted.
- Feleségül kértelek tán második látásra. Azt hittem, te vagy az, akit nekem teremtettek. Hogy mézeskalácsból lesz ez a lepra viskó, a patics meg kolbászból, ha itt élsz velem. És álmomban sem hittem volna, hogy megszokott dolgaimba belekötsz. Ej, Zsóker, kár ezen beszélni. Tőlem a világon mindent megkaphatsz; csak azt nem, semmi áron, hogy ha mehetnékem van vadászni, vagy akárhová, akkor ne menjek.
- Mondd, mit vártál tőlem? Szerinted mit kéne másképp tennem?
- Neked, galambom, semmit. Csak annak a szerencsétlen bakternak kellett volna felhúzni a sorompót. Akkor nem tudtam volna meg, mit veszítek, ha elveszítlek. Nem szerettem volna beléd, és éltem volna világomat tovább vidáman és gondtalanul.
Motor fékezett az ablak alatt, Kockás jött. Panaszos nyervogás jelezte, hogy rálépett valamelyik macskára, majd belerúgott az ajtóba.
- Na, essél be!
- Adj' Isten! Micsoda illatok!
- Isten hozott - adott kezet Jonatán, és poharakat vett elő a pálinkának. Lenyelték az első adagot, és rágyújtottak pipáikra.
- Látom, frankón megvagytok. Tisztaság, békesség, szeretet, meg minden. Jó ebéd fő. Ez igen, fiú! Gratulálok!
- Hát kösz. Erre igyunk.
- Azért máskor a fene se tudott ilyenkor hazaenni az erdőről. Se tegnap, se ma nem láttalak az Éheskútnál. Lemondtál a bakról? Igaz, akinek menyasszonya van...
- Jár a szád, mi?
- Nekem is beszélt az Ica annakidején, hogy túl sokat vagyok az erdőn. Persze, azonnal elzavartam, keressen más marhát, aki folyton a szoknyáján ül. Aztán csak visszaette a fene, én meg szóba se álltam vele egy hétig. Nem jöttél be Újhelbe tegnapelőtt.
- Más dolgom volt.
- Amúgy semmit nem vesztettél, ketten voltunk csak a Gáborral. Mára halasztottuk. Ha jöttök, nálam alusztok Újhelben. Van húsod? Mit lőttél?
- Hát bakot. A két lapockából főz Zsóker, a combok megvannak, ha kell. A gerincet nem adom, azt megsütöm a lerben Zsókernek. Egyen egyszer valami finomat. Cigány lesz?
- Naná. A Zsiga meg a lánya. Ha az övé... jól énekel - táncol az a kis romnyi. Ja, meg ott lesz a húgom is. Kíváncsi rád. Hát várunk.
- Hová sietsz, ebédelj velünk.
- Á, már utána vagyok. Piás - nem tudom, mi lelte - lőtt egy malacot a brigádnak, és Jakab megfőzte. A combokat elviszem olajos pácba*, ha tényleg ideadod. Na, szevasztok.
Jonatán Zsókerre nézett, mikor Kockás elment.
- Hát ma már nem viszlek haza, bírd ki holnapig. Guszti bácsi majd mesél neked, ha adsz neki egy kis pálinkát. Jobb, mint a TV. De még jobb, ha velem jössz.
- Hát persze, hogy veled megyek. Csak nem hagylak a Kockás húga zsákmányául? Bűvölő szeme van... meg mi lenne szegény Öreggel?
- Na, azt te sose féltsed...
- Hozol nekem vizet a forrásról? Hajat mosok, meg rendbe hozom magam.
- Ez a beszéd, kicsi lány! Most még jobban szeretlek, ha lehet.
- De akkor harag egyse, jó? Felejtsük el ezt a butaságot. Egyébként asztalhoz, kész az ebéd.
 

Mit meséljek Újhelyről? Unalmas kisvárosnak mondják; állítólag a lakosság lélekszámához képest itt van a legtöbb kocsma az országban. Főutcáján piros kisvonat jár, és utánozhatatlan hangulatú a Zsólyomka - utcája. Hét hegy fogja körül, szép erdőkkel. Olyan, mint a Hegység, kicsiben. És a hegyek alján, a déli verőkön szőlőkre süt a napsugár. Messze földön híres bor terem itt, hisz része Hegyaljának. Igyatok ebből a borból, s szavamra: Mindig visszavágytok majd Újhelybe.
Jonatán lennhagyta a motort Kockás házánál. Gyalogosan ballagtak fel Zsókerrel kéz a kézben a festői Zsólyomka macskakövein a hegyoldalba, Gábor pinceháza felé.
- Érdekes utca! - bámult a lány, s igaza volt. Egyik házsora húsz - harminc méterrel magasabban van a másiknál, köztük kis patak, vízesésekkel.
- Hát szebb lenne, ha a lakosok nem a patakoldalba öntenék a szemetüket, s meghagyták volna a fűzeket. Most bodza és akác ez a ronda bozót. Az akácot rendszeresen visszavágják, mert jó tűzre, attól sarjad ilyen rondán.
- Így is szép! Ez a hegyoldal az utca fölött, szőlőkkel - fenyvesekkel! Meg az a nagy hegy ott előttünk, kilátóval a tetején...
- Magashegynek hívják. Ha akarod, holnap felviszlek oda, csaknem a csúcsig felmehetünk motorral. Nem vagy fáradt?
- Ugyan, hisz alig jöttünk.
- Akkor jó. Van még időnk, ha akarod, felsétálhatunk erre a kisebbre. Kálvária - hegynek hívják. Onnan jó kilátás van a városra, meg a többi újhelyi hegyre. Van ott egy rommálőtt kápolna, és ott volt az országzászló.
- Menjünk, de áruld már el, hogy ez a városka most Újhely, vagy Újhel?
- Újhely. A helyi és környékbeli lakosság ejti Újhelnek. De tudod, én Kanadában születtem.
- És ez a hegy mitől Kálvária?
- Hát ezt véletlenül tudom. Egy bizonyos, Szepes vármegye északi részéből ideszármazott Szepesi Bódog nevű kegyesrendi (piarista) pap-tanár ötlete és tervei alapján épült itt a Magyar Kálvária, stációin a trianoni diktátummal elcsatolt magyar vármegyék és városok címereivel.
- Hát ez igen. Honnét tudod ilyen pontosan?
- Öreg mesélte. Az a pap a nagyanyja testvére volt. Öreg mai napig szepességi szásznak, azaz cipszernek tartja magát.
- Akkor ez az Öreg nagy irredenta lehet.
- Nem hallottam még ezt a kifejezést a borisszára...
- Hülye...

Nagy máglyatűz égett a pinceház előtt. Általános ováció fogadta őket. Kockás volt ott, a favágó Kölyök, aki amúgy erdészeti szakiskolát végzett; Gábor, a házigazda, aki szintén valami erdészeti tótumfaktum; és két csinos nő. Egy kékszemű szőke szépség; és egy sötét tekintetű, barnabőrű izmos fekete lány, aki tartózkodó puszival köszöntötte Jonatánt.
- De megnőttél, Kis-kockás! - ámult el a káplár - s hogy megváltoztál! Csinos vagy, tudod?
- A menyasszonyodnak udvarolj, te csirkefogó - reagálta le barátnőm az elkésett bókot.
- Gyerekek, ez itt Zsóker - mutatta be a társaságnak a lányt Kockás - ennek a címeres fatolvajnak a menyasszonya. Ő pedig Ica - mutatta be a szőkeséget Zsókernek - a feleségem. Barátkozzatok össze, mint valóságos és potenciális erdésznék.
- Hát sabad é azs Istent dícsérnyi? - füstös képű cigány érkezett, hóna alatt hegedűtokkal, háta mögött egzotikus arcú, tarkaruhás lánnyal.

- Erdés urak! Kell-é hát a Zsiga muzsikája?

- Isten hozta, művész úr! De el még az ördög sem viszi, mert nem eresszük ám! Be kell gyantázni azt a vonót!
- Meg a torkunkat is!
- Az ám, Gábor! Hol a pincekulcs?
Jókora kulcs nyitotta a pinceajtót. Gábor, a házigazda előrement, gyújtogatva a gyertyákat a fali gyertyatartókban.
- Huszonöt lépcső van - közölte Jonatán - de visszafelé tán ötven lesz!
- Nono! Hogy - hogy?
- Ha sokat ivott és első meghajtásra kapcsol az ember, a kezével is számolja.
Odalenn hét hordó volt, nagyság szerint sorban, mind fölött gyertyatartó és lopó. Sorra gyúltak meg a kis gyertyák, s a falakon sötét - nagy árnyak mozogtak. A pince falán - mennyezetén puha, rugalmas tapintású sötét pamacsok - bolyhok.
- Ez a Cladosporium cellare, a nemespenész, nézd, kicsi lány! Óvatosan megsimogathatod. Ugye, finom tapintása van?
- És ez tényleg mászkál a falon?
- Persze. Ha az ember sokat ivott, könnyen úgy látja a gyertyafényben.
- Talán kóstoljuk meg mindegyiket! Minden hordóban más van; s minden hordóhoz más lopó dukál, nem úgy, mint szegény helyen. Én nagyon kényes vagyok a tisztaságra. Ez itt tavalyi furmint, egészen kevés hárslevelűvel. Kétszer fejtett, de még nem egészen száraz... ugye? Ez meg muskotályos. Azaz jelentős aránnyal van benne lunel muskotály is. Kellemesen édes bor. Hogy ízlik? Ez hetvenkettes, különszedett hárslevelű. Fel majd ebből viszünk, jó? Szárazra kierjedt, de micsoda tüzes bor! Ebből az évjáratból majd rakok el vagy száz palackkal, érték lesz valamikor... Ez a kicsike meg hatéves, javarészt furmint, ebből a pince végében lévő palackokból kóstolunk, mert ezt a színig lévő hordót nem akarom megbontani. De becsszóra, ugyanaz. Ez a még kisebb meg fordítás, de jobb, mint a bolti édes szamorodni. Ezt nem baj, ha darabba tartom. Szüret előtt lepalackozom. Kóstoljátok, hölgyek, ez nem férfiba való. Ebből a kicsiből nem kínálok, emelt kénessavszintű kétéves bor, töltögetéshez használom, hogy kóstolás után ne maradjon hordó darabban. Nos, ez csak egy pici korty volt mindből. Most szabad a vásár, ki miből kér?
- A legnagyobbat nem mutattad. Abban mi van?
- Á, azt a kapásaim isszák. Ami szezon végén marad, kifőzetem pálinkának.
- Isten éltessen minket! - Koccintottak; a férfiak és Kis-kockás a palackos furminttal, a többi nő fordítással.
- Gyój, de e má a fájintos dzsanta! - csettintett elismerően Zsiga - Ettű oszt ullan nótát prezsentálok, hogy beleáll a viszketés a talpukba!
- Akkor csak tartsa a poharát, művész úr! Ki mit kér, most szóljon!
De hisz jó bor ez mind... Tűz van ezekben, és sok - sok jó nóta, tánc!
Gábor literes butellákat töltött meg és nyomott mindenki kezébe egyet vagy kettőt. - Ennyit először. Aztán még lejövünk, ha ez elfogyott, vagy valamelyik finomságra szottyan kedvünk. Most megfőzzük a vacsorát.
Alkonyodott; s a szelídült lángok megvilágították az arcokat. Bográcsban rotyogott az őzhús. Lassú kortyokban itták a bort, erdőről - vadról, kutyáról - puskáról folyt a szó. Néha rá-rálöktek a tűzre egy-egy darab fát; s az égre szálló szikrák elvesztek a sápadt csillagok között.
Nyugaton, a hegy fölött bágyadt fénnyel világított a lemenő, keskeny sarlójú növekvő hold. Zsiga valami halk nótát cincogott, érzelmes magyar nótát, csak úgy bemelegítésképpen.
- Te rossz erdőkerülő! Ki az a lány? - kérdezte Jonatánt Zsóker.
- Kiss Gyöngyvér; vagy ha úgy jobban tetszik, Kis-kockás. Láttad fényképen.
- Ott szebbnek tűnt... Rémes az a merev tekintete, ahogy téged néz... mintha fel akarna falni.
- Hát hiszen van kire nézni, na nem? - Jonatán ismét Kölyökhöz fordult - na, szóval osonok le a Juhaszókán a Potocsok felé, amikor...
És folyik a szó erdőről - vadról, kutyáról - puskáról, jó borról, szép lányokról...
- Kevés ma a jó bak. Bezzeg tíz éve...
- Én mondom, nincs jobb kutya a magyar vizslánál. Mert a magyar vizsla...
- Á, azok az automata IZS-ek nem komoly puskák. Jól lőnek, de sok baj van velük. Bezzeg az én cseh duplapuskám! Az, barátom, az puska. Én azzal hetven méterről...
- Volt nekem egy kis foxim, disznóra. Tudod, a Butykos. Hát az a kutya...
- De cimbora, nem a fegyver teszi. A Jonatán stucnija úgy néz ki, mint egy moslékkeverő, de a kezében úgy hord, mint a halálos ítélet.
Zsóker Kis-kockásra nézett. Milyen lelkesen beszél az a lány a káplárról!
- Idd azt a bort, csöppem, elmegy az ereje.
- Iszom. Nagyon finom.
- Tudok egy jó bakot a Csákóház környékén. Az Öreg cimborád mutatta a minap. Nem próbálkozol vele? Az úgy se vadászik.
- Dehogynem. Hisz szakmája. Bár leginkább valami lotyókra a helyőrségben.
Ez nem volt szép barátomtól a barátnőm előtt; és persze igaz se. Én akkoriban még hűséges voltam Gyöngyvérhez. Na de, ugye, mit tesz a bor, és a kis vadmacska személyes varázsa...
Alattuk hunyorgott ezer ablak - szemével a város. Vonat robogott odaát Novimestóban, idáig hallatszott a kerékcsattogás. A hold már csaknem lebukott, vörös sarlója hegye érintette a hegygerinc sötét sziluettjét.
- Szép ez a hely...
- Szép. Járt két éve egy öreg bak a Kékszűrőn, őszpofájú, vastag rózsájú, visszarakott. Szóval, úgy döntöttem, lőnivaló. Aztán...
Érzelmes nótát cincogott Zsiga, tarkaruhás lánya a tüzet piszkálta, halkan dúdolt a hegedűnek.
- Kész a kaja! - közölte Gábor - terítsetek, lányok! Előtte egy porció pájinkát?
A fölséges vacsora után jól esett a száraz bor; most már emberesen lehet inni, nem apró - lassú kortyokban. És hát volt is mit...
- Erdés urak! Elbazseválom a legsebb nótát. Ez való jó bor mellé a madzsarnak!
Határozott, erős hangon sírt fel a hegedű, művészien játszott Zsiga; s a kis romnyi szépen mondta:
        ... Erdő mélyen nagy a zsivaj, lárma
 Erdő mélyén esküszik a cigányvajda lánya...
Most már mindenki dalolt. Magasra szállt a nóta, mint az újból megrakott tűz lángja. Nyoma sem maradt sehol a kedélyes, vagy késhegyig menő szakmai meg mi a nyű vitáknak, mindenki szeretett mindenkit. Zsóker is énekelt, átszellemülten és gondtalanul:
        ... Édesanyám, de a szívem majd meghasad érte
 Majd meghasad érte...
Magában cincogott a hegedű pár pillanatig. Jonatán felpattant.
- Művész úr! A nótámat! Ide a fülembe, ebbe ni, bele! A másikat meg befogom, hogy ki ne dzsaljon fejemből! Azt, hogy:
        ... Eladom a kocsimat meg a lovamat
 Még az éjjel kimúlatom magamat...
Húzta a cigány, hát hisz hogyne húzta volna az egyre újabb és újabb nótákat.
- No táncra, legények, no rajta! - rikkantotta a kis romnyi, és cipőjét lerúgva veszett - gyors cigánytáncot kezdett ropni. Az öreg meg vonta a talpa alá, hogy:
        ... Nem születtem róka koma barlang-odújába,
 Lábam való a táncra, kezem a csórelásra
 Szájam meg a csókolásra...
Jonatán habozás nélkül otthagyta Zsókert; fürgén ropta a cigánylánnyal szemben, legényesen-büszkén, nagyokat kurjantva-füttyentve... Gyorsult a zene, a körülöttük ülők ütemes tapsa, gyorsult a tánc irama. Jonatán táncolt peckesen, szeme a cigánylány égő fekete szemébe fúródott. Gyorsulhat a tánc, a káplár bírja szusszal és lábbal, mit neki egy végigtáncolt éjszaka, vagy akármennyi...
        ... Lábam való a táncra, szemem a kacsintásra
 Gyere babám, csókoljál meg!...
Hirtelen hallgatott el a hegedű, szakadt a húr. Jonatán derékon kapta a cigánylányt, még perdült vele egyet a lendülettől, s közben hevesen szájoncsókolta. Tapadt hozzá a lány, mint mézhez a lepke, hullámzó mellét a legényhez szorította vadul és mohón, ihaj, micsoda csók...
- Fater! - rikkantotta a lány, mikor a káplár elengedte - asztat, hogy:
        ... Két kolompér a tűzbe
 Tizedes úr, gyüjjön be...
Kitörő hahota fogadta a nótát, de Zsiga húzta három húron is.
- Honnét a radai rossebből tudja ez a romnyi, hogy én tizedes vagyok? - morgott Jonatán, mikor leült Zsóker mellé. Magához ragadta az egyik butellát és gyors egymásutánban öntött magának két pohárral.
- Te erdőkerülő! Tán mégse kellett volna azt a romacsajt megcsókolnod, nem gondolod?
- Babám, te ehhez nem értesz. Meg aztán egész kellemes volt.
- Persze. Kellemes. Tudom. Kellemes, mi?
- Minek ezen nyünyörögni? Ivásra meg nótára használd a szád, kislány!
És Jonatán ivott rendesen; és dalolt, tiszta szívvel, teli torokkal, őszinte örömmel és boldogan.

Zsóker hétfőn reggel az ablakot verő esőre ébredt. Korán volt még, reggel hat. Milyen kár, hogy esik! Hisz tegnap olyan szépen eltervezték ezt a napot. Hogy elmennek a füzéri várhoz, esetleg Patakra is... Hát ezt bizony elmossa az eső.
Kéjes nyújtózkodások után felkelt a lány és mosdani kezdett. Visszagondolt az elmúlt két napra. Az utazásra a kisvasúton Kőkapura, a csodaszép Kemence - völgyön át. A sötét rostallói bükkösre, az Istvánkúti nyírjesre, ahol rókagombát és áfonyát szedtek. A Sólyomkő vad szikláira, ahol Jonatán bemutatta sziklamászó tudományát, míg ő úgy aggódott... A titokzatos hutai fenyvesre, ahol templomi csend volt és valószínűtlenül magasan látszott az ég. Aztán Kockás hangulatos vadásztanyának berendezett agancserdős lakására, ahol láthatta, mire viheti egy ügyes erdész néhány év alatt. A megelégedett - fáradt hazatérésre Csereptóra... bizony, ez a két nap csodás volt! Eltűnt az előző napok vitája, kellemetlensége. Újra boldog volt... Milyen kár, hogy most esik az eső!
Zsóker halkan benyitott Jonatán szobájába. Szerette volna ő ébreszteni. De a káplár ágya üres volt. Nincs a szögön a hátizsák, nincs a helyén a karabély. Lám, megint itt hagyta őt egyedül!

Jonatán elmélyülten piszkálgatta - tisztogatta a frissen kifőzött koponyát, hogy semmi hús ne maradjon rajta. Kockásék udvarán volt, az öreg diófa alatt; kedvesem, Gyöngyvérkém ült mellette, és figyelte minden szavát áhítattal. És Jonatán mesélt, szokott dagályos stílusában, ahogy gyerekként a vadászkönyvekben olvasta: - Még sötéttel indultam Csereptóról. Csurgóra fordított kalapomon, viharkabátomon kopogott a zápor. Karabélyomat a kabát alá tettem, legalább az ne ázzon el. Menyasszonyom otthon alszik édesen. Lehet, elszomorodik, hogy nem talál, ha felébred. De, ha meglátja ezt az agancsot, majd megbékül menten. Az az igaz, hogy nem sokat gondoltam a kis Zsókerrel. Vadászok, vagy mi a rosseb, nincs helye az ábrándozásnak.
A Hármashatártól lefelé már óvatosan mentem. Hisz ez már a lapátos bak járása! Az eső jó szövetségesem: léptem neszét elfogja, túlcsepegi. Igaz, én is nehezebben hallom meg a bakot, de ha egy tenyérnyi darabja is kilátszik a fák-bokrok között, azt meglátom. Figyeltem is erősen, minden irányban.
Az Éheskút környéke üres volt. Végiggondoltam a hívás esélyeit. Sutahangra már egyszer beugrott a bátyádnak... a baktól zavart suta vészhangjával próbálkoztam. A második sípolásra dobogva - rohanva jött a túloldalból egy bak. De valami gyanús lehetett neki, mert megállt vagy harminc lépésre, megugatott, aztán elment; fiatal bak volt. Továbbindultam, a lakatlan Harda-ház irányába, a fiatal, nemrég gyérített erdőben. Pár lépés után lemerevedtem: valami mozdult vagy nyolcvan méterre, a hólyagmogyoró-bokrok között. Őzszínű vörösen villan az oldala lassú vonultában. Csak a fejét nem látni, mi van rajta... A szembefúvó szél arcomba veri az esőcseppeket. Minden rezdülő gallyra figyelve, hangtalanul osonok az őz után... aztán megpillantom újra! Fején hatalmas, sötét agancs... erősen figyel valamire, de szerencsémre nem rám. Tisztán látszó nyakára célzok, tompán puffan a becsapódó lövedék... ismétlek, de nincs mire lőnöm, eltűnt a látomás. Üres az erdő, csak az eső csurog-csepeg. Majd' sírva fakadtam. A becsapódás hangja semmi jót nem ígért. A nyaklövés vagy azonnal öl, vagy ki tudja meddig elviheti, és elpusztul, hogy sohase találom meg. Az eső elmossa a nyomokat. Pipámra gyújtva mentem a rálövés helyére; most nincs mire várnom. Majd rajta leszek, ha esetleg a sebágyából felugrik, azonnal rálőjek.
- Ej, te rossz orvvadász! Ezt eltoltad, mi? - A bátyád ott várt, ahol a bak állt, mikor rálőttem. Kezében száraz levél, rajta vércsepp.
- Hát te?
- Megelőztél. Én is lőni készültem, de nem láttam tisztán az oldalát. Rám figyelt, mikor lőttél. Hogy szabad ilyen világításnál, olyan messziről, távcső nélkül nyakra lőni?
- Honnan gondolod, hogy a nyakára lőttem?
- Láttam a becsapódást; és nagyon rázta a fejét menekültében.
- Meglesz?
- Hát... a vér sötét és összeáll. Ezt világgá viheti; attól függ, érte-e a lövés valamelyik nagy eret, és mennyi vért veszít. Mondtam már, hogy ne a lőszeren takarékoskodj. A H-mantel földhöz vágta volna. Elvileg kihozhatnám valamelyik vérebmunkára tanított ebet, de a hangjára felfigyelhet a vadőr. Egyelőre gyerünk utána. - Keserves nyomkövetés volt a zuhogó esőben, de a bak végül megkönnyítette a dolgunkat. Lenn, a Tarda völgyön, a réten lépkedett alattunk, vagy háromszáz lépésre.
- Lőni! - parancsolt Kockás - itt az enyém, ezen van távcső. A gerincére célozz.
- Lőj te. A puskádat te ismered - de azért én is célbavettem az enyémmel, fához támaszkodva, gerince fölé tartva egy jó arasznyit. Egyszerre csattant a két lövés, és a bak pár méter rohanás után felbukott... Aztán Kockás átadta nekem a töretet, és megnéztük a lövéseket. Az első a bárzsingját tépte szét, és nem ért ütőeret; nagyon rossz lövés, de halálos. Bátyád átlőtte a tüdejét; az én második lövésemet nem leltük. Az első halálos lövés az enyém volt; enyém a trófea. A húson osztozunk; és persze hozom a pálinkát is, amiben fogadtunk, mert a bátyád nélkül nem lett volna meg."
- Micsoda rosszakat kívánhatott neked Zsóker!
- Az ám! Hisz vadásznak a rossz kívánság áldás. Eléggé beszürkült a csont.
- Bekened krétával. Nem tudom, miért találsz kifogást benne. Gyönyörű ez az agancs. Még nem is láttam ilyen szépet. Te meg, ahelyett, hogy falra másznál a boldogságtól, itt fanyalogsz nekem.
- Hajaj, Kis-kockás! Hát persze, hogy a diadalmas öröm mellett bujkál bennem valami bánat. Már az, hogy nem marasztottam tűzben. Kijárt volna neki a fájdalommentes, gyors halál.
- Ez legyen neked örök lecke; ne lőj többé nemes vadra, ha kételyed van a gyorsan ölő pontos találatban! Ez az agancs emlékeztessen erre ezután!
- Meg hát vége a híres bak legendájának. Üresebb lett nélküle az erdő. Elmúlt az utána járás varázsa. S oda a szép álmunk, hogy aranyérmes bak lehet az erdőnkben...
- Na és, ha nem aranyérmes? Úgy se adhattad volna be bírálatra. Így is nagyon szép. Ilyen bak, Pásztor, száz évente se születik!
- Ez a csonthártya az ágak között megtévesztett minket. Vastagabbnak tűnt messziről. Azt hittük, elérheti a fél kilót. De sebaj! Így is boldog vagyok!
- Na, azért! Gyere be, iszunk valami jó bort. Van egy palack hetvenkettesem az Öregéből.
- Hát ez derék. Remek lány vagy, Kis-kockás!
- Tudom. Na, Isten éltessen!
- Téged is, gyönyörűm!
Koccintottak, fenékig ürítették a decis poharat.
- Azt mondják, Pásztor, szerencsés vadász vagy.
- Azt mondják. Kedvel Diána. Nem a Makra Hubi felesége, hanem az Istennő...
- Ő lehet; de ezzel a nagymellű seprűnyéllel jól bevásároltál.
- Mi? Miket nem mondasz, te lány!
- Miért, boldog vagy vele? Nem félsz, hogy összeroppan az a vékony csontja, ha megöleled?
- Ne bántsd Zsókert. Lehet, hogy jártam már jobb nőkkel is, de szeretetre méltóbbal soha.
- Sajnállak; hol érdemel meg az a csitri téged? Csak bajod lesz vele.
- Ugyan már. Amúgy egész jól megvagyunk.
- Ej, te vadorzó, két nyelven beszélünk. Pedig mi jól ismerjük egymást. Mennyit csavarogtam veled az erdőn! Követtelek úttalan utakon, hóban - esőben. Együtt vadásztunk. Te tanítottál meg az erdő szeretetére. Én pedig - igaz, gyerek voltam még - az erdővel együtt téged is megszerettelek. De neked csak a nagy mell számít egy lányon...
- Gyerek voltál... az erdőt szeretted, nem engem. Most meg túl szép vagy hozzám. - Valóban, Gyöngyvér izgatóan szexi vadmacska; bár sötét tekintete sokakat riaszt, elbűvölően gyönyörű tud lenni... Dereka nem divatkarcsú, de blúzán átsejlő, melltartóhoz nem szokott büszke tartású kis melle rabul ejti a szemet. Ihaj, négy év alatt szerelemre termett nő lett a hajdani vadóc kis gyereklányból. - Mindig úgy gondoltam rád, mint kedves kispajtásra. Alig ismertem rád péntek este. Nagyon megváltoztál.
- Nem én. Esetleg nőttem egy kicsit. Vagy tán meg is szépültem?
- Sokat nőttél, és nagyon csinos vagy.
- De nézd, a szemem ugyanaz. Nem kék és álmodozó, mint a Zsókeredé. Tán az nem tetszik neked?
- Ne kínozzál... hisz hiába tetszenél. Én egy hazátlan-szegény erdészlegény vagyok. Te sokkal gazdagabb vagy annál, hogy engem szerethess. A szüleid úgy sem adnának hozzám.
- Nagykorú vagyok; én döntöm el, hogy kit választok. Ha ez megnyugtat, a férjemnek biztos nem téged: őt már rég kiválasztottam. Tudod, a vezetéknevemből tizenkettő egy tucat; de a keresztnevem szép, és ahhoz ragaszkodom: nem akarok -né lenni. A Jonatán Gyöngyvér meg röhejes lenne; be kell látnod, Öreg vezetékneve jobban illik hozzám.
- Te hülye vagy, Kis-kockás. Az egy magyarosított név: Öreg egy kékszemű cipszer...
- Te vagy a hülye. Mit változtat az a barátságunkon, hogy nem a te feleséged akarok lenni?
- S csak a neve miatt?!... Rémes vagy; menekülnöm kéne tőled, hogy sohase lássalak, sohase gondoljak rád. Hogy úgy maradj az emlékezetemben, ahogy régen ismertelek.
- Miért?
- Túl sok fiúval jártál; aztán meg idevetődött az a hülye Öreg, és te őt választottad.
- Valóban, Jonatán. Ez így történt. Vágytam rá, hogy szépnek lásson valaki, ezért környezetem összes jelentősebb kandúrját levadásztam; csak téged nem tudtalak. Duci és pattanásos kis kamaszlánynak tartottál, ő meg kívánatos nőnek; és megmondta, hogy mit akar. Akkor azt hittem, az a szerelem; ma már nem vagyok biztos benne. Úgy vártam, hogy eljön a hétvégén... - (Ó, hiszen én mentem volna, de nem lehetett...) - Egyébként kellemes az a kapcsolat, ami hozzá fűz: laza és felelőtlen játék... de neki minden út, minden erdő és talán minden nő egyforma jó. Neki mindenki kedves, és többnyire mégis egyedül van. - Gyöngyvér fogta a palackot, hogy töltsön, de Jonatán lefogta a kezét.
- Ne tölts nekem többet. Józan akarok maradni. Vagy a te csókodtól részeg...
Ej, Pásztor, vad erdők szabad vadásza! Azt hiszed, ez jó vadászat? 

Sötétedett. Zsóker az ajtó előtt ült a küszöbön és bosszúsan hallgatta Guszti bácsi legendáit. Mesélt az öreg, rég elmúlt ifjúságáról, rég meghalt emberekről; kegyetlen - híres vadorzókról és cserfalevél - glóriás, hősnek mondott erdészekről, vadőrökről, akik egymást lövöldözték agyon az eltűnt idők vad erdeiben. De a lány minden gondolata csak Jonatán körül forgott. Ma még nem is látta a káplárt! Egy szó nélkül itt hagyta őt hajnalok - hajnalán, s estére sem került elő! Csak nem futott össze a vadőrrel, aki agyonlőtte őt, mint Guszti bácsi legendás vadőrei a vakmerő rabsicokat? De meg mennyi más baja is eshet! Szakadékba zuhan, lábát töri... ej, még rágondolni is rossz.
- Hol lehet a Jonatán? - kérdezte hirtelen, félbeszakítva az öreg egyik történetét.
- Az erdész úr? Hát azt csak ű tuggya, meg a nagyon jó Isten. Maj meggyün...

- És ha a vadőr elkapta őt valami elejtett vaddal?
- Hajajaj! Hát a bizon nagy baj vóna. Egy demizson jó pájinkájába kerűne, ha nem kettőbe. Habár - legyintett - egyik kutya nem eszi meg a másikat. Szóval, ott jártam, hogy az éjjel megyen a Soós hazafelé a mezsgyén. Oszt eccer csak mit lát. Az ijesztő! Nagy-nagy kerek feje vót, meg két ménkű-nagy keze. Azzal integete a Soósnak. Oszt a hódvilág meg pont a feje mögött kőtt föl! Híjnye, mongya a Soós. E bizon kísértet! Teste nincs, csak az a nagy feje, meg a két keze, amivel integet neki. Őtet híjja! A Soós meg ment is, meg nem is. Arra vezetett vóna az útja hazafelé. A kísértet meg csak integet, folyvást! Még jó, gondolta a Soós, hogy nem hiszek a babonában, mer a regmeci javasasszon rámolvasott ellene. Meg oszt ennek má fele se tréfa! De, mongya a Soós, velem nem bánsz ki! Vót neki duplanullás sörétje, a vót a mezőőri mordályba tőtve. Mikó' má' csak vagy húsz lépésre vót, és az ijesztő még mindég integete, hát rácílzott a hegyibe! Mer bátor embör vót ám a Soós, meg ivott is előtte. Hát cílza, oszt rákiát: Mönnyék az utambó, kend, mer mind agyonlüvöm! De a kísértet nem felelt, csak integete tovább. No, a Soósnak se kellett több! Dirr - durr, mind a két csővel! Oszt a kísértet feje mind szétment! De a kezével csak integete tovább. Aszongya erre a Soós: no, integethecc mozsmá, ha én agyonlűttelek! És odamén hozzá nagy bátran, de előtte azér újratőtött goromba sréttel. Hát egy nagy napraforgó vót, a saját főggye szélén, a mezsgyébe. Két nagy levelét mozgatta a szellő, attul integete. A tányérját meg szétlűtte a Soós. Oszt a faluba azóta is járja a szólás, hogy aszongya: eltanálta, mint Soós a napraforgót!
- Hát tényleg ijesztő lehetett, mikor ott integetett a holdfényben. Én is meghökkentem volna, pedig tudom, hogy nincsenek kísértetek.
- Jó estét!
- Jonatán! Hol voltál!? De jó, hogy megjöttél!
- Ihaj, galambom! Elmesélem, csak meggyújtom a fotozsint. Micsoda vadászat volt! Ide süss! - Az erdészlegény szeme ragyogott, mint kandúré a szecskában. Elővette hátizsákjából a kiskoponyás agancsot és diadalmasan mutatta: - Hát itt van! Négyszázharminc gramm!
- Hát 'sz ennek má megemelem a kalapom!
- Úgy vártalak reggel óta! Hogy lehettél velem ily szívtelen, erdőkerülő?
- Mi? Én szívtelen? Miért?
- Aggódtam érted! Egyedül voltam és féltem, bajod esik! Vágyódtam utánad, az ittléted, a hangod után. Úgy féltem!
- Micsoda vadászat volt, kicsi Zsóker! Elmesélem!
Zsókert majd szétvetette a méreg, de jó pofát vágva hallgatta a számára érdektelen mesét. Megállj, te tökéletlen orvvadász, gondolta. Ha majd a feleséged leszek, adok én neked vadászatot, meg erdőn tekergést. Addig meg... addig csak vadássz, és hidd azt, hogy csak a tiéd a kettőnk világa.
- De elálmosodtam - állt fel a mese végeztével Jonatán és nagyot nyújtózott - hoztam egy kis jó bort. Iszol velem egyet?
- Ha nem baj, most nem... én is elálmosodtam. De te csak igyál; és aludj jól. Álmodj szépeket. Határtalan szabadságról, vad erdőkről, nagy baklövésekről... de akár rólam is.

Szép volt a reggel. Millió vízcseppen csillogott a napfény az ágakon, leveleken, s ezernyi madár csiripolt. Jonatán asztalán ki volt készítve a frissen megpucolt és kihúzott csövű karabély, mellette sárga patronok, na meg a nagy hátizsák.
- Hát ma hová, hová? - köszönt Zsóker kedvesen.
- Le az Óbányának, onnét tán a Nyúlkúthoz, vagy a Radványba.
- Nem leszek utadban, ha elkísérlek?
- Nem; reggelizz meg előbb. Ha lövök valami húst, a brigádnál ebédelünk, és az még odább van. Ha nem, valami szép helyen szalonnát sütünk. Neked hoztam kolbászt is. Jó lesz úgy?
- Te vagy a főnök, erdőkerülő; én csak annyit kérek, hogy ne hagyj soká egyedül, és tartsd tiszteletben síkvidékhez szokott tüdőmet és lábamat a tempóddal.
- Ó, Zsóker, hát ez a legkevesebb. Bár vagy tizenkét kilométert terveztem mára. Hoztam tojást hajnalban, süssek rántottát?
- Majd én megsütöm. Neked?
- Köszi, én már beszalonnáztam.
Zsóker hát megsütött magának kettőt, kolbásszal, és lassan eszegette. Közben nézte Jonatán semmibebámuló, kifejezéstelen arcát. Mi járhat az erdészlegény eszében... Meg is kérdezte: - Hol jársz ilyenkor, tán egy másik világban?
- Tudod, kicsi lány - válaszolt a káplár lassan, de közben nem nézett rá - veled barangoltam valamerre a tenger felé. Pedig ott nincs semmi. A tenger csak víz, meg só, meg víz, és megint csak víz, és megint semmi. A tengerhez menő út nem vezet sehová. Ott a sínek is véget érnek. Az én utam ebben az erdőben vezet.
- Ismeretlenek nekem ezek az utak. Csak akkor mehetek rajta, ha te is nagyon akarod. És segítesz nekem. Ugye, értesz, erdőkerülő? Ej, csak tudnám, mi lakik benned. Vad vagy és titokzatos, mint ez az erdő. Nem tudom, hol jársz most. Úgy érzem, másra gondolsz...
Egymás mellett ballagtak lefelé a nyiladékon. Öreg tölgyes szegte az utat, másfelől fiatal, rudas erdő. Majd vaddisznórejtő, szederindás fiatalos és sötét, vékony gyertyános húzódott a völgyoldalban. Az út alatt, a völgy mélyén kis vízér folyt. Maguktól - kidőlt, jókora madárcseresznye - törzsek hidalták át az árkot, kunkorodva foszlott kérgük. Madár csak itt-ott szólt, és a virágoskőrises sziklás oldal felől kabócalárma harsogott.
- Jó ennek a cikádának - jegyezte meg Jonatán.
- Annak a ciripelő izének? Miért?
- Csak a hím tud hangot adni. A kabóca vígan él, felesége nem beszél...
Szélesedett a völgy, a kis vízfolyást sudár - magas égerek szegélyezték. Keskeny, füves tisztás lett a szűk völgyből, két oldalán sűrű erdő. Az útra rásütött a nap.
- Nézz csak fel! Parlagi sas!
A magasban tollrezdülés nélkül körözött méltóságteljesen a nagy madár. Tán pont őket nézi.
- Szép! Milyen lassan vitorlázik!
- Lassan? Tudnád csak, mennyit kéne elibe fogni, ha le akarnám lőni! Persze, nem akarom, meg addig fel se hord a sörét.
- Mennyi mindent beláthat onnan! De jó a madaraknak!
- Te, az a sas meg lehet, hogy arra gondol, de jó az embereknek...
Mentek végig a völgyön, lassan bandukolva. Szép ez a vidék. Erdők, dombok, kis patak... ember sehol, és a legközelebbi falu is ej, de messze van.
- Te Zsóker, itt várj meg. Átlépek Kockásékhoz, itt vannak a gerinc másik oldalán.
- Inkább veled tartanék!
- Tartogasd az erődet a visszaútra. Ezen a meredek gerincen oda - vissza átmászni fárasztó volna neked. Sietek, itt leszek egy órán belül. Addig napozhatsz, vagy akármi. Félned nincs mitől. Utána elsétálunk a Nyúlkúthoz, tüzet rakunk, megebédelünk.
- Ahogy akarod... - Jonatán hamar eltűnt a fák között. Zsóker még várt egy kicsit, gondosan szétnézett, nincs - e erre mégis valaki, majd levette blúzát, leterítette a fűre és ráheveredett. Élvezte a hátát simogató meleg napsugarat. Ej, ha így látná őt Jonatán! A kedves-durung Jonatán... ha tudná, hogy minden mozdulatát-gondolatát féltőn vigyázza a távolból a kis Zsóker, aki a közelségére vágyik, és talán bután, talán önzőn, de őt szereti.
Távoli lövés pattant a Radvány felől; játszottak a visszhanggal a hegyoldalak. Őzbak ugatva-riasztó hangja felelt rá: "Vigyázzatok! Ő jár az erdőn, a meredek ragadozó, a messziről ölő! Vigyázzatok!"
Zsóker maga elé csodálkozott, ahol katicabogár egyensúlyozott hosszú fűszálon. Nézte, ahogy a fölfelé haladó csöpp bogár súlya alatt a fűszál meghajlik, mire a katica fordul és mászik visszafelé. De a terhét vesztett fűszál megkönnyebbülten fölegyenesedik, a katica ismét fordul és indul fölfelé. És így tovább, talán a végtelenségig... De nem! A katica megelégelte a dolgot, mert körülményesen szárnyat bontott és elrepült a nap felé.
Zsóker utána bámult. Jonatán jött, tőle húsz lépésre, izzadtan-csapzottan, véresen, vállán valami rőtes-szürkés szőrös tömeggel. Zsóker felült, de eszébe villant, hogy félmeztelen, és ijedt mozdulattal kapta maga elé a blúzát.
- Itt van! - dobta le a káplár diadalmasan a hatalmas vadmacskát és inge ujjával végigtörölte izzadt homlokát. Szemében a zsákmányolás vad lángja villogott. De megszelídült tekintete, ahogy észrevette a lány riadt arcát, s a mellét sután takaró gyűrött, színes blúzt. - Megijesztettelek?
- Csöndesen jöttél.
- Ej, kislány, de gyönyörű vagy! Mint a sötét erdőben nőtt legszebb virág, ha rásüt a nap!
Zsóker elmosolyodott a nem várt bóktól, fülig elpirult és zavartan kérdezte:
- Csakugyan, erdőkerülő? Azt mondtad, szép vagyok?
Jonatán leguggolt vele szemben, véres kezével felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.
- Elpirultál, galambom. Csak nem szégyelled, hogy így megláttalak?
- De... de örülök is annak, amit mondtál. Fordulj el, kérlek. Felveszem a blúzom.
- Na persze - Jonatán felállt és a vadmacskához ment. - Nekihúzta a traktor a fát a sziklának, ami alatt az odúja lehetett. Kiugrott és nekifutott a Radványnak, de kint volt a Kockás egyik foxija, és űzőbe vette. A kandúr felszaladt egy égerfára, onnét aztán lelőttem. Ritka zsákmány a vadmacska. Azt mondják, szerencsés vadász vagyok. Csak a szerelemben nincsen soha szerencsém.
- Ó, Jonatán! Visszafordulhatsz - a lány kezében gyűrögette blúzát, fülig vörös volt, szégyellte magát, de örült is, ahogy a káplár szeme a mellére tapad. - Milyen csapzott vagy, erdőkerülő! És véres! Mondd még egyszer, hogy szép vagyok, és megcsókolhatsz!
- Szép vagy; de előbb megnyúzom a vadmacskát.
 
II. 2.

        ... Vége van az összes gyakorlatnak
 Öreg baka hazafelé ballag
 Zsebre vágja a zsoldkönyvét
 Meg a leszerelő civil levelét
 Csókolja a barna kislány szeretőjét...

Hát a nótában így van, de fene a gusztusát... még ha a barna kislányt csókolná...
Szomorúan cincog az öreg cigány hegedűje, a kocsma sarkában egykedvűen brummog mellé a banda. Félhomály van, tömény bagó- pálinka- és izzadságszag, boldog részegek üvöltik egymás fülébe hagyományos nótáikat. Hervadt kurvák isszák alkalmi partnereikkel a kevertet, fröccsöt. A gyengefényű lámpa körül bagolylepkék keringenek ostobán és céltalanul. Olcsó bor van a poharunkban.
- Aztán mi volt még? - nógattam a népszerű Jonatán káplárt, aki tegnap éjjel érkezett vissza - hogy telt a szabadságod tovább?
A viperapásztor vállát vonogatta.
- Hm. Hát kellemesen. Babusgattam Zsókert; bár sokat gondoltam Kis-kockásra is. Megnőtt és meglepően csinos lett; bár hisz tudod. Lementem hozzá még vagy kétszer... de az anyja azt mondta, nincs otthon. Te, elhiszed, hogy mind a kettőt egyformán szeretem?
- Nem. Azt nem. Fene azt a szerelmes természetedet. Majd kialszod.
- Dehogy alszom. Mégis, szerinted melyiket válasszam?
Reggel együtt zuhanyoztunk a nagy Jonatánnal, és ha Gyöngyvér foga helyét láttam volna rajta, biztos feltűnik; mert ő ugyancsak harap ám... de ez a szédült nagy vadász, ahogy első éhét elverte, nyilván hazarohant Zsókerhez, eldicsekedni az aganccsal.
- De hiszen nem te választasz. Téged választ majd Zsóker; Gyöngyvér meg, ha hazamehetek, engem. Én meg, ha választok valakit, az nem biztos, hogy ő lesz.
- Jó ég, te hülye, csak nem haragszol most rám, vagy Kis-kockásra?
- Hát haragszom én a könnyű tavaszi gomolyfelhőre, ha pár percre eltakarja a napot? Barátom vagy, és ha nagy éhségedben a barátnőm segített rajtad, hát egészségedre. Ha én szeretem őt, nem várhatok tőle ostoba hűséget távollétemben. Nincs kifogásom semmi ellen, ami neki örömet szerez. Amit meg esetleg tőled elvártam volna, az csak annyi, hogy nem pont nekem dicsekszel el vele. Ej, igyunk, sógor! Ötvenkét nap és leszerelünk!
- Hát ez az... - már, ha úgy mondtad... - sógor!
Cincog az öreg cigány, álmosan húzza a banda. Boldog részegek üvöltik teli torokból, hogy:
- "Olyan legyen, mint egy szerelmi könnyes vallomás! Csak csendesen!" - ordítják - "ne hallja senki más!" - mármint, gondolom, a saját hangját se.
- Te Öreg, te még sosem voltál úgy igazán szerelmes?
- Én mindig... hisz csak játék a szerelem... és vadászat! Jó vadászatot! Isten éltessen!
- Téged is. De gondolj csak bele... képzelj el egy nőt, aki olyan magas és karcsú, mint a te régi Berylled, olyan szép a lába, mint az övé... az arca meg, mint az én Zsókeremé a nagy kék szemével... és a melle is. A bőre meg, mint Kis-kockásé...
Elgondolkodtam barátom szavain. Persze, hogy vonzó a szép arc, szép láb, szép mell, és még annyi minden más... de az ördög a részletekben lakozik: hisz valójában csak a tekintet, a Lélek számít!
- Ugyan, Jonatán. Képzelj el egy nőt, aki alig százhetven centi, és hetven kiló kemény izom; a lába tán negyvenes; és az arca: ha látnád úgy, ahogyan sohasem láthatod... Nem, inkább ne képzeld el. Gyöngyvér nekem úgy szép, ahogy.

- Hozzak még egy liter bort?
- Hogy a fenébe ne!
Cincog a banda, unottan bazsevál az öreg prímás, nem törődve azzal, hogy egész mást dalolnak a vendégek. Lárma van, tömény kocsmaszag, asztalraborult részegek horkolnak... Éjfél felé jár az idő, és éjfél után már csak ötvenegy napunk lesz a leszerelésig...
Csigalassúsággal telnek az utolsó napok a katonaéletből. Fogy a centi, darabjai egyenként lehullnak reggelente, unalmasan telik egyik nap a másik után. Őrség, ügyeletes szolgálat, rendészjárőr, meg efféle. Szakaszvezetővé léptettek elő minket Jonatánnal, s ő a néphadsereg kiváló katonája lett. A fiatalok tornásznak fókáikkal a folyosón, morogva és kevés meggyőződéssel. Ők is várják az októbert, a mi leszerelésünket, az új bevonulókat, hogy letehessék a gyűlölt felmosórongyot és harsány-büszkén kommandírozzák a szegény-szegény csicsókat... Hisz őrvezetők lesznek mind, kemény durungok, kopaszok rémei. De minket, ugye, ez már nem érdekel.
Telnek utolsó napjaink, unalmasan és egyformán. Néha még elnézünk a Kurva nővéredbe, hogy bor mellett siettessük az idő múlását. Nem törődünk az augusztusvégi hideg esőkkel, hisz azok is az októbert juttatják eszünkbe. A mi időnk ez, cimborák, a miénk! Mint az ősz vándormadarai, hamarosan elrepülünk haza, távoli nagy hegyeink közé. Köd előttünk, köd utánunk, Isten verjen, hadsereg! Dalolunk vidáman, nekünk vonja a cigány, és tán Vörösmarty is nekünk írta hogy: "Lesz még egyszer jó vadászat a világon!" Várjuk a szabadságot, a végleges szabadságot, igencsak mehetnékünk van már!
Odahaza vár minket erdőnk, szépnek vagy nehéznek mondott munkánk. Vár az erdő októberi lombjával, deres hajnalaival, esővel-köddel, kései szarvasbőgéssel, villantóra mohón rabló, s persze rajtavesztő csukával - csukanyársonsülttel, zákányos-fejbeütő újborral, hogy aztán annál jobban essék a tavalyi. Hívnak egyszemélyes csapásaim, új kalandok, új vadászatok, új utak. Végig kell mennem rajtuk, a nehéz-meredek lófingató kaptatókon, a futókavicson, sziklás hegyormokon, gerinceken, nedves-páfrányos völgyeken, gombaszagú öreg bükkösökön, őserdőkön, ahol maguktól dőlnek ki a faóriások. Hogy amikor végigmentem utamon, véget ér kemény életem, gyerekem, unokám lépjen vad utamra, és értő szemmel nézzen szét neki nevelt legszebb erdeimen.
Fogynak, telnek katonanapjaink, levágott centidarabkáinkat reggelente kisöprik a kopaszok. Október hetedikén az utolsót is eldobjuk. Addig még daloljuk - fütyörésszük leszerelő nótáinkat.

Budapest, 1975. 05. 24. - 08. 20. 
 
III. 1.

         ...Nincsen pénzem, se dohányom
 Vedd át, pajtás, a dolmányom
 Járhatsz benne, mint a páva
 A kaszárnya udvarába
 Nekem már a rongyos is jó
 Nem lát engem, csak a fakó...

Állunk, öreg csókák az alakulótér sóderén. Állunk, nem túl feszes vigyázzban, egyenes sorokban és boldogan. Szól a himnusz és a díszszázad négy sortüzet lő. Lassan ér el hozzánk a hang, mintha egy végtelen-messzi másik világból szólna. Ez az utolsó parancshirdetés. Kitüntetés, dicséret, előléptetés, leszerelési segély. Hallom a nevem, de hogy miért, az nem jut el a tudatomig. Hallom Jonatán nevét is, aki felkapja a fejét és szétnéz.
- Mi van velem, Öreg? Mit mondott?
- Tudja a rosseb.
- Akkor jó.
Hisz igaz. Kit érdekel már, miféle címet kaptunk? Ki fogja felvarrni az új csillagot?
- Hé, komám, gratulálok! Őrmester elvtárs!
- Ivásra használd a pofádat, te marha.
Fenn, a körletben pillanatok alatt dobáltuk le a katonacuccot. Fel a rég várt civil ruhát!
- Ihaj, cimborák! Vége! Holnap reggel vége! Ide, hozzám, öreg csókák, ide, civilek! - a folyosó közepére tolt naposasztalon Jonatán állt, a viperapásztor. Jólszabott, romantikus vadászöltönyben, szarvasbőrben, mintha egy vadnyugati filmből lépett volna ki... Igazi kanadai prémvadász! Fején széleskarimájú kalap, nyakában, bőrszíjon a szájharmonika, kezében pálinkásüveg. És, míg az üveg körbejár, szárnyrakap a leszerelő-nóta, leng a törülközőre festett leszerelő zászló, rajta a felvirágozott mozdonnyal, amint bősz füstkarikákat eregetve repíti haza a leszerelőket, végleges szabadságra!
Az ám! Végleges szabadság!
Mintha tegnap este égett volna a fókazsíros dobozokból rakott százas az alakulótéren! Mintha tegnap este szálltak volna égre az előző leszerelők rakétái, s mintha csak rossz álom lett volna ez a két év! Pedig ej, de keservesen vártuk ezt a napot, s de keserves volt a katonaidő! De most civil ruha van rajtunk!
Alkonyat után nagy tüzet raktunk az alakulótér közepén, és nekünk szálltak fel a világító-jelző rakéták. Hatszáz torok énekelte lelkesen a legszebb nótákat. Durrogtak a puffancsok. Lejött hozzánk a zenekar, és fújta, teli tüdőből. Ej, erre vártunk, erre a napra! Vége van, értitek, kopaszok, vége! Elmegyünk!
Irigyen néztek minket a kopaszok - gumik, fürtökben lógtak az ablakokban. De nagyon fáj a szívük! Smafu Pál az ágyán ülve zokogott keservesen. Nem a távozókat siratta, azokat pokolba kívánta már rég. Saját magát, hátralévő tizenhat hónapját. Ki lát annak a végére? Lám, ezek már elmennek!
- Ügyeletes! - rikkantotta Jonatán a folyosón - Megjöttek a dobbantók a piával?
- Igen, ott az anyag a szokott helyén. Hát elmentek, Jonatán őrmester! - nyújtott kezet Pityu tizedes. Alig pár órája léptették elő, de második csillagja már fel volt varrva gallérjára. - Jót ne halljak rólad! Én még nyolc hónapig rettegésben tartom a csicsókat, azután megyek utánatok!
- Nem kell azokat rettegésben tartani. Meg kell nekik mutatni, mit és hogyan tegyenek, aztán hagyni kell őket dolgozni. Amúgy tudod. Hát jószerencsét!
- Jó vadászatot, Jonatán! - és amint az erdészlegény leballagott a piával a tábortűzhöz, Pityu elüvöltötte magát. - Kopaszok, rongyra! Száraz a folyosó!

III. 2.

         ...Elmegyek a lombhullással
 Köd előttem, köd utánam...

...Aztán befutott a gőzös a pataki állomásra; s bár az én jegyem Újhelyig szólt, leszálltam a vonatról Jonatánnal, mert ő a kisvonatra szállt át, s előtte még koccintani akartunk egy pohár hegyaljai borral a búcsúzásra. Az állomás előtt Gyöngyvér szaladt elénk integetve.

- Szevasztok, gyerekek! Sejtettem, hogy itt szálltok le. Jó vadászatot, Jonatán! 
Kis-kockás kezet nyújtott a barátomnak és két cuppanós puszit nyomott borostás arcára. Majd a nyakamba borult, átölelt, és csókolt, csókolt... Magamhoz szorítottam a kislányt, megsimogattam izmos karját, kemény fenekét... De mit is mondok, hiszen ez nem az én mesém!
Átkaroltuk egymás derekát, és integettünk Jonatán erdész úrnak, ahogy kihúzott vele a piros kisvonat a pataki állomásról; és zötyögve - zakatolva vitte szeretett erdeje felé...
Tovább