Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

16. Egyszer, amikor leszerelünk... 4. rész

III. 3.

 

Hó borítja a Hegységet. Vakító - fehér hópaplanba burkolóznak a gyenge kis tölgy- és bükk-csemeték, hogy el ne pusztuljanak a dermesztő fagyban. Éjszakánként a változó hold vigyorgó képpel leheli a hideget az erdőre, vagy vacogva remegnek a holdtalan égen a csillagok. Messzehalló durranással repednek meg a cserfák, és megfagyott madarak fordulnak le az ágról. Kegyetlen tőketerebesi szél beretválja arcunkat a Zsidórét melletti vágásban és lehúzódik a falu közelébe a vad. Rókák - görények kóborolnak a tyúkólak körül, csapatokba verődik a szarvas az etetőknél. Micsoda hidegek vannak! A déli nap is bágyadt, erőtlen. Itt-ott ugyan megcseppen a jégcsap, de a földön újrafagy. Az emberek fázósan húzódnak a jól befűtött kályha mellé, jólesik hallgatni a tűz duruzsolását, a kályha mellé telepedett cirmos dorombolását, és bentről a kinti szél vad vijjogását.

Az erdő hangos. Motorfűrészek bőgnek a vágásoldalakban, üvöltve feleselnek egymással, visszhangjukkal játszanak a hegyoldalak. Nagy robajjal csapódnak földre az évszázados fák, amerre a döntőpár elhalad; csuklós traktor küszködik a nehéz tereppel, de húzza - vonszolja az úthoz a hatalmas szálfákat, ahol darabolják, felkészítik, számbaveszik, majd gépkocsira rakják és szállítják őket a fatelepek, fűrészüzemek felé, hogy a halott rönkök új életre keljenek. Hogy házaink gerendái legyenek, kedves bútoraink, puha ágyaink. Jó bort érlelő hordóink sötét pincék mélyén. Fiaink bölcsői, halottaink koporsói, fejfái. Hogy meleget adjanak tűzhelyeinkben, amikor odakinn az északi szél fütyülve hordja a havat. Hogy papír legyen belőlük és sok-sok szép könyv színes fényképekkel, és mesékkel az örökéletű erdőkről, hideggel-széllel, esővel-hófúvással dacoló erdészekről, erős favágókról.

Útnak indulnak a halott fák, hogy minket szolgáljanak ezer alakban, ezer módon. Hogy tanúi legyenek születésünknek, szerelmünknek, duhaj kedvünknek és halálunknak.

Visszhangzanak a völgyek a Stihl-fűrészek üvöltésétől, a hasgatók nehéz baltáinak puffanásától, a fogatosok - favágók káromkodásától - nevetésétől, hóba csapódó fák robajától. Amerre elhaladunk, pusztára vágott hegyoldalak, csupasz tuskók maradnak... de várakozik a hó alatt a fiatal fácskák légiója, hogy szabad teret kapva tavasszal növekedésnek induljon; száz évig uralja és védje a hegyoldalt, vadat rejtsen, madarat és millió más életet neveljen, oxigént termeljen, enyhet adjon és kedvünkre legyen.

Azt mondják, jó dolga van erdésznek. Zöld kalapban - puskásan sétál az erdőn, jó levegőn, madárfüttyöt hallgatva. De hát hiszen hadd mondják, hadd higgyék; az erdészélet más. Termelésirányítók vagyunk; bőrig ázhatunk, csontig fagyhatunk, küszködhetünk emberrel, géppel, rossz bérekkel, ezer nehézséggel. S szavamra: jó dolgunk van! Munkánk nyomán alakuló új erdeink mindenért kárpótolnak. Tudjuk, nem láthatjuk meg, mire beérik, hisz az száz, vagy több év. De reméljük, utódaink úgy gondolnak majd ránk, hogy értettünk a dolgunkhoz.

Messze hangzik a Stihl-fűrészek egymással feleselő vijjogása a behavazott erdőségben. Indítjuk a fákat második, új életük felé, hogy néma tanúi legyenek mindennapi gondjainknak és szilaj örömünknek.

Isszuk borunkat a gyertyafényes pincében, vagy tüzünk mellett a pinceháznál. Régi dalokat dúdolunk, csak úgy magunknak, és néha nyelvünkre téved egy-egy csaknem elfeledett leszerelő nóta. Ej, de régen voltunk katonák! Régen, mi? Hisz pár hónapja csak, hogy leszereltünk. És mégis, milyen gyorsan elfeledtük! Éljük régtől megszokott életünket, isszuk borunkat, daloljuk régi nótáinkat és nem gondolunk a katonaidőkre. Végezzük mindennapi munkánkat az erdőn, és tán nem is gondolunk rá, hogy ej, de jó is civilnek lenni.

Elmeséltem nektek részeg estéinken, aranyló bor mellett Jonatán meséjét. Tetszett talán? Vagy mást vártatok? Töltsetek magatoknak még egy pohárral, és állítsátok meg a cigány kezében a vonót. Most még elmondok egy rövid kis mesét. Jonatánról az utolsót.

Egy tavaszi napon kinn ültem a Nagysom gerincén, hajdani kedvenc leshelyemen, a nemrég kidőlt háromszögelési gúla helyén. Nem jártatok még arra? A Hegység szívében van, Huta, Vágáska és Makramál között. Hatalmas öreg erdő volt ott valamikor. Legkedvesebb szerelmeimet ide hoztam ki eltölteni egy - egy szédült éjszakát... A kilátás pazar. Rálátni a Hallgató hármas csúcsára, az újhelyi Sátorhegyekre, a Papajokra, a Futókavics és Paphegy erdőrengetegére, a Nagysom sűrű fiatalossal borított hatalmas katlanára, távoli, kéklő hegyekre... Ragyogó, tiszta idő volt, az ég csaknem sötétkék. Hűvös, de nem kellemetlen északkeleti szél fújt. Fehér kenyér, svábszalonna, újhagyma volt a tarisznyámban, meg egy palack saját termelésű, hetvenkettes évjáratú furmint - pincém krémje. Szemem előtt hétszeres nagyítású messzelátó, azzal figyeltem a jó kilométernyire lévő záródáshiányos - pocsolyás helyen átváltó vaddisznókat. Megriadhattak valamitől, hogy ilyen sietősen vonulnak fényes nappal. Aztán a régi erdészházhoz vezető utat pásztáztam végig. Jonatán cimborámat vártam, alig párszor futottunk össze leszerelésünk óta. Levélben kért, hogy ma itt találkozzunk.

Lassan jött felfelé a Junak a nehéz emelkedőn, hangja nem hallatszott idáig. Ketten ültek rajta. Aztán, mikor már gyalog kapaszkodtak fölfelé a cserkészúton, jól kivehettem távcsővel azt a másikat. Karcsú kislány volt, hosszú haját összeborzolta a szél. Lihegve, de becsülettel tartotta a Jonatán által diktált iramot. 

- Hát szevasz, te rossz kerületvezető! - köszönt a viperapásztor, amikor felértek. - Gratulálok a kinevezésedhez! Hát hogy vagy? Ő Zsóker, a menyasszonyom. Tudod, aki tavaly nyáron nálam volt Csereptón. Kedves, ez a bajszos meg az Öreg. Meséltem neked róla.

- Jó vadászatot! Fújd ki magad, aztán mondjad.

De Jonatán inkább Zsókerrel volt elfoglalva.

- Látod, kedves, az ott a Nagy-hallgató. Csereptó meg valahol ott van, de az nem látszik. Az ott, meg, arra, a Zsidórét. Jártunk ott a múltkor, emlékszel? Kökörcsint szedtél, de mire hazaértünk vele, mind elhervadt. Csodás a táj, ugye?

- Nagyon szép, erdőkerülő. 

- Hát te, Öreg? Merre termeltek most?

- A futókavicson, az Eszkála alatt. 

- Látod, Zsóker? Az ott az Eszkála. A háta mögött van az erdészház, ahol a Péter bácsi lakott. Ott is jártunk. 

- Igen, emlékszem. Aznap, mikor abban a hatalmas, sötét fenyvesben a Huták fölött. 

- Üljünk le, Zsóker, harapjunk valamit. Öreg azt ígérte, hoz valami finom svábszalonnát Trauconból, meg valami borát a javából.

Megterítettem a HP-n a kenyérruhával, kiraktam a kenyeret - szalonnát, hagymát, na meg a borocskát is. Ehhez a borhoz kristálykehely dukálna, de azt, ugye, nem cipelem ki ide. Szinte bűnösnek éreztem magam, ahogy a bort ötvenfilléres (hát, potenciális olvasóim tudják-é majd, hogy mi a fillér, és abból mennyit ér az ötven?) műanyag poharakba töltöttem. Csontnyelű késemmel keresztet rajzoltam a kenyérre, és megszegtem.

- Egészségetekre, és jó étvágyat. Jelzem, ha nem kell ide felcipelnem, hanem a pincémnél tiszteltek meg látogatásotokkal, a diófa alatt valami halat süthettünk volna, vagy bográcsost főzünk... és ezen kívül több jó bor is akad nálam... - Koccintottunk a hangtalan poharakkal és elgondolkozva néztünk egymás szemébe. Megszoktam, hogy ha egy lánnyal - asszonnyal szembenézek, legalábbis valami érdeklődésfélét tapasztalok; de Zsóker kék szeme üres volt, és valahová túlnézett rajtam, a tarkóm mögé. Aztán csendesen eszegettünk, és Gyöngyvérre gondoltam. Talán sajnálni kezdem Jonatán cimborámat, ha kicsit több időm van rá. De én nem érek rá arra... És Gyöngyvér döntött úgy, ahogy.

- Na lökjed, sógor - emlékeztettem ezzel a megszólítással tavalyi kalandjára a barátnőmmel - mi az a fontos, amiért idehívtál?

- Megnősülök; mához öt hétre lesz az esküvőnk, Kecskeméten. Hívunk és várunk, barátom!

- Na, ne csináld ezt velem... még, hogy Kecskeméten...

- Nagyapám nővérének van egy tanyája Kecskeméttől nem túl messze. Ott lesz a lagzi, ott leszünk a mézeshetek alatt. Az egyetlen hozzátartozója vagyok, én öröklöm majd a birtokot. A BGTV-nél kapok állást, és lakást is ígértek. Itt, az erdészetnél hétfőn beadom a felmondást, te vagy az első, aki tud róla. Na, a második, Zsóker után.

- Na. Hát, gyerekek - legyetek boldogok! De az a felmondás...

- Tudod, mire leszereltem, a Csereptói kerületet már más kapta meg. A házat meg eladták bontási anyagként. Csak a tetőcserép többet ért rajta... Guszti bácsi meghalt a télen, vagy éhen, vagy megfagyott. Kockás, mint tudod, még októberben itthagyta a céget; most ő is a geodéziánál dolgozik.

- Tudom, a lecet tartja a mérnök úrnak...

- Makrára mehettem volna, vagy Leányvárra. Meg akartam beszélni Zsókerrel, de mire Makramál mellett dönthettünk volna, oda kineveztek téged. Na, meg a munka. Amilyen bérek vannak, ide lassan csak a cigányok jönnek dolgozni. Méghogy dolgozni! Lopni a napot, meg táppénzre menni. Már nem is erdésznek éreztem magam. Papírmunka, gépnaplók, kimutatások, raktárkönyvek, munkanaplók, meg annyiféle bizonylat, hogy az már sok. Ezért a szar fizetésért napi tizenkét - tizenhat órát gürcölni, plusz még a védelmi szolgálat... Dehisz tudod. Ahová megyek, kétszerennyi fizetést ígérnek, nyolc óra munkáért.

- Hát az bizony lehet. Itt erdészként vagy ezer hektár erdő gazdája voltál. Minden fát, minden vadat ismertél. Kakas voltál a magad szemétdombján. Ott egy sokadik senki leszel.

- Az erdészromantikát már tönkretette a gépesítés és a bizonylattenger. Neked magyarázzam?

- Méghogy romantikát... Én fát termelek és erdőt nevelek; munkahelyi vezető vagyok. Felmérem a lehetőségeimet, és gazdálkodok. És tanulok közben, az erdőtől, mert nyitott szemmel-füllel járok és értem, amit mutat, amit mond; a favágótól és a csemetéslánytól, mert meghallgatom a véleményüket; és néha meghallgatom a főnökeimet is. Már, amelyiket érdemes. De dönteni mindig egyedül döntök, ahogy erdész - lelkiismeretem diktálja. Így leszek jó erdész. Nem attól, hogy fatolvajt riogatok, vagy megyei elvtársurakkal trófeás vadat lövetek; hanem, hogy szép erdőt nevelek; és, ha már kivágom a fát, a legjobbat hozom ki belőle. 

- Ej, Öreg, ne fájdítsd a szívem...

- Mi sem áll tőlem távolabb. Sok boldogságot kívánok; és eredményekben gazdag sok-sok jó éjszakát. De az esküvődre nem megyek el. Őrizz meg jó emlékezetedben, és ne haragudj rám.

Jonatán megértett; Gyöngyvér nélkül nem akarok menni, és őt nyilván nem hívja...

- Egyébként sejtettem. És nem haragszom - ha már úgy mondtad - sógor!

Hej, Jonatán cimborám, te híres vadorzó! Hát megnősülsz. Jó barátom voltál - az egyetlen barátom. Együtt csavarogtunk az erdőkben, együtt vadásztunk csúzlival mókusra, viperára, ragyogó tollú fácánkakasra. Együtt ültünk a vizek mellett, törpeharcsát, kárászt, dévért fogtunk, feketególyát lestünk, s mindenféle szép vadmadarat. Együtt barangoltuk be a folyót egy elkötött csónakon, horgászva - madarászva egy nyáron át. Együtt végeztük a technikumot, együtt vágtunk fát, égettünk szenet a Bükkben, s együtt jöttünk a Hegységbe - én haza, ő második hazájába. Együtt vonultunk be katonának, egy századnál szolgáltunk, egy kislányt szerettünk, jóban - rosszban összetartottunk, és együtt szereltünk le. És most elválnak útjaink, örökre. Szomorú történet, ugye? Ezentúl egyedül csatangolok a magam vad csapásain.

A Gyertyánosrét felől valami mozgó, kék folt tűnt fel. Szememhez emeltem a messzelátót. Vöröshajú kislány jött az úton, karján fonott gombázó - kosárral. Hosszú hajával, világoskék, könnyű ruhájával játszadozott a szél. 

Tartása büszke. és az arca kipirult. Honnan jöhet és hová tart itt a vadon közepén? 

- Mit nézel? - nyúlt a távcsövemért Jonatán.

- Nem neked való látvány. Szevasztok, gyerekek, legyetek boldogok! - és tarisznyámat vállamra lökve, a fél palack bort otthagyva a tölgyes takarásában elindultam a Repkavölgy felé, hogy a közeledő kislány elé kerüljek. 

Még utolért Jonatán kiáltása: - Öreg! Jóóó vadássszatot!!!