Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

Amikor ez a történet kezdődött, szép emlékű, de viharos érzelmi hullámoktól sem mentes kapcsolatban éltem kedvesemmel, Gyöngyvérrel. Elkeseredésig folytatott szenvedélyes vitáink abból fakadtak, hogy én szakmai karrieremet tartottam fontosnak; ő inkább öregedő szülei gazdaságát. Állattenyésztő technikus, és a családi birtokon lovakkal és kutyákkal akart foglalkozni; de nem volt elég induló tőkénk hozzá. Nekem csak egy kutyára futotta, ló helyett pedig egy szamár jutott neki személyemben. (Az idő később őt igazolta: sógornőjével a Kockás-birtok eladása után Ica dunántúli tanyáján őrült-sok munkával virágzó gazdaságot teremtettek; én meg csóró szegény maradtam.) De nappali keserű szemrehányásaiért elbűvölő éjszakáink kárpótoltak, és képtelenek voltunk a változtatásra.
Tán anyagi gondjaimon próbált segíteni vadásztársam, a helyi kultúrház igazgatója, amikor felkért, hogy heti egy alkalommal, három órában a fotószakkörüknek tartsak valamiféle oktatást. Apám a környék ismert fotográfusa volt, és gyerekkoromban jelentős időt szánt rá, hogy képzett fotós váljék belőlem; de engem jobban vonzott a környező erdőség és a vad, meg a folyó, mint a műterem és sötétkamra világa. A szakmát megtanultam; de én élni akartam az életet, nem csak fényképezni...
Miután megegyeztünk a mocskos (de annyi munkáért azé' jelentős) anyagiakban, szarvasbőgés után jelentkeztem nála, és bemutatott a szakkörnek. Lehangoló társaság volt... két érdektelen nő, meg vagy tíz unalmas pofa úgy húsztól negyven éves korig. Megkérdeztem, mit várnak tőlem, de elképzelésük sem volt... ők a kultúrház rendezvényeit fotózták, és családi képeiket dolgozták ki a ház anyagából. Meg átjártak a szomszédos presszóba sörözni. Javasolták is, ott folytassuk az ismerkedést. Áthozták legjobbnak vélt képeiket is mutatóba, s azok nagy része pont olyan unalmas volt, mint ők maguk. A sört nem szeretem, borért meg nem adok pénzt, hisz hitem szerint a világ legjobb borát termelem és iszom; egy whiskyt kértem hát, és megegyeztem a csapossal, hogy ezentúl a hűtőben tartja majd. A nők a legolcsóbb vermutot itták, és érdeklődve nézegettek; de ha a szemükbe próbáltam nézni, elkapták a tekintetüket. Aztán feloszlott a csapat, azt a kellemes érzést hagyva, hogy a fizetés ki-ki alapon szokás; és csak egy kör van.
A következő foglalkozásra Apám kölcsönadott néhány stúdióvakut, na meg viseltesebb Hasselblad kameráját egy százötvenes telével. Mire a tagok beértek, rögtönzött kis műterem fogadta őket, hisz a múltkori kocsmai beszélgetésen leginkább az iránt érdeklődtek: hogyan lehet a városka oly sok középszerű és unalmas arcából olyan szépségeket varázsolni, mint amik Apám kirakatában vannak. Kiválasztottam modellnek a Réka nevű ifjú hölgyet, aki pironkodva ült le a támla nélküli székre. Tán azért pont őt, mert neki volt a legkevesebb tanulnivalója; ő ösztönösen is ügyesen fotózott.
Nem volt szép nő. Hízásnak induló, nagy darab huszonéves; s bár lánynak mondta magát, a többiek kifecsegték, hogy nemrég vált el egy szerencsétlen féléves házasság után. Öltözködni nem tudott; melltartója a ruhán át is láthatóan vágott a húsába. De a tekintete boszorkányosan vonzó... nos, arra építem majd a képet.
- Ha szólok hozzád, a szemembe nézel - mondtam - és húzd ki magad. Ahhoz, hogy a kép szép legyen, hinned kell, hogy szép vagy. A jó fotós el is tudja hitetni. Ami szép rajtad, azt a világítással kiemelem, ami netán előnytelen, oda nem adok fényt. - Végigvezettem a főfénylámpát egy körív mentén, hogy a többiek lássák a fény hatását. Majd visszatettem oda, ahol volt. - Most úgy rendeztem el a lámpákat, ahogy az első képre szántam, mikor a múltkor megnéztelek. Majd ne azokba nézz, hanem mindig a szemembe. Ott lesz majd, ahová nézned kell. Igazítottam a fejtartásán, felborzoltam haját a csúcsfényhez, és a Ki-vel megcirógattam egy kicsit; s ahogy szemében felcsillant az ismeretlen élmény fénye, elvillantak a lámpák.
- Egynek jó lesz - mondtam - most változtatok a fényeken, és lazítok a melltartód pántján. Ezeket a szép ciciket igazán kár ilyen vacakba kényszeríteni.
- A kedvese milyent hord? - kérdezett vissza szemtelenül.
- Semmilyent; de semmi közöd hozzá. Ne gombold vissza a blúzod, hé! Most igazíthatom meg újból, ahogy volt.
- Jó, ahogy igazítja - súgta alig hallhatóan.
Még csináltam róla két képet, aztán átengedtem a terepet a többieknek, fotózzák egymást. Bizony, akkor is kár volt a filmért, ha nem a sajátom.
Mióta összetörtem motoromat, nem használtam a Ki-t; mindent el akartam felejteni, ami az előző négy évre emlékeztetett. Nos, ebben a nőben most megéreztem a potenciális képességet, hogy uralni tudná ezt a titokzatos energiát; s ő tán nem is sejtette, micsoda erővel rendelkezik.
Egy hét múlva Réka egyedül várt a szakköri helyiségben.
- Nehezen telt a hét - mondta - alig vártam, hogy lássam... a képeket.
Elé tettem a valóban jól sikerült három színes nagyítást, s ő megbabonázottan nézte.
- Ó, Öreg... valóban ilyen szépnek lát engem?
Csaknem rávágtam, hogy jaj, dehogy... de a többiek érkezése véget vetett a kellemetlen helyzetnek. Aztán több hónapig nem jött... úgy március táján jelent meg ismét, és alig ismertem rá. Vagy tizensokkilót fogyott, izmos lett, és a megfelelően kiválasztott öltözékben határozottan csinos volt. Áttetsző, bő blúzban demonstrálta, hogy nincs rajta melltartó. Csak azzal a cca. negyvenegyes lábával nem tudott mit kezdeni. Asszem, csak nagyon rövidlátó királyfi tévesztené össze Hamupipőkével...
- Hogy tetszem? - mosolygott rám kacéran. - Nos, megmutatta nekem, milyennek kellene lennem, vagy milyennek szeretne látni. Hónapokig éheztem és tornáztam, hogy olyanná váljak. Sikerült legalább egy kicsit?
- Nagyon - mondtam őszintén - és tegezz nyugodtan. Bomlani fognak utánad a férfiak.
- Ugyan, engem nem érdekelnek a férfiak. Nem azért gürcöltem. És lenne egy nagy-nagy kérésem. Este, ha átmegyünk a presszóba, nekem is egy whiskyt kérj, itt van rá az ára. Én nem szeretem az olcsó vermutot, csak a barátnőm kedvéért iszom. Nem kell tudnia, hogy whiskyre is van pénzem. Találj ki valamit, hogy miért hívsz meg rá.
Biztosan fogadott rá a barátnőjével, gondoltam, és kikértem neki az italt: a pertura, a visszatérésére és a megszépülésére. Réka ezek után szót kért.
- Gyerekek, Öreg jövő héten ünnepli a szülinapját és az lesz az utolsó szakköri foglalkozása is. Csapjunk neki valami jó bulit.
- Honnan tudod? - kérdeztem, még semmi rosszat nem sejtve.
- Ó, hát a verebek is csiripelik... van valami hegyi tanyád, ott kéne összejönni. Szalonnát sütünk, viszünk ki italt és nótázunk egy jót.
- Oda most nehéz kijutni, fel van ázva az út... de a pinceházamnál összejöhetünk. Még van egy kis lefagyasztott muflonom, Gyöngyvér megfőzi palóclevesnek bográcsban.
Úgy is történt. Csak a csapat fele jött el, és feledhető kis összejövetel volt. Elmondtunk néhány nótát - talán a nagy Jonatánnal daloltam utoljára - és magamnak se mertem bevallani, hogy leginkább Rékát hiányoltam. A barátnője kért a nevében elnézést, hogy rosszul érzi magát, dolgozni se volt...
- Hol is dolgoztok ti? - érdeklődött ártatlan képpel kedvesem - ja, tényleg, mondta az Öregem is, hogy valami könyvelőféle.
Sose mondtam - én se tudtam - és a nevét se ejtettem ki előtte. Megszépülve is közömbös volt számomra, nem is értettem, miért hiányzott. Ugyan, hisz nem is...
Rá vagy egy hétre a tanyán töltöttem a napot, egy jó süldőt lőttem kompetencia gyanánt. Április elseje volt, amolyan igazi bolond idő; hol zápor, hol napsütés. Tüzet raktam az udvaron, és úgy döntöttem, nem megyek haza. Kedvesem a bátyjánál, Kockás cimborámnál van ma valamelyik kancát elletni, és hátha jönnek még a szalonkák... A húst jégre tettem, és tápláltam a tüzet, hogy be ne oltsa az újrainduló zápor. S ahogy a nap ismét kisütött, Réka toppant be a tanyámra, csuromvizesen, cuppogó-nagy bakancsban.
- Késtem egy hetet, Öreg. Mindjárt átadom az ajándékot is, de úgy levetném ezt a vizes göncöt... van valami ócska száraz ruhád?
Adtam neki egy törülközőt és kerítettem néhány nyűtt holmit, amikben a tanyán dolgozni szoktam; és nehezen őriztem meg a komolyságomat, amint megjelent átöltözve. Az inget nem gombolta be.
- A mellemet dicsérted meg először - magyarázta - és annyit dolgoztam rajta az expanderrel... boldog szülinapot ma, a bolondok napján. Az ajándékom is bolond, és persze én is; de hoztam egy pezsgőt is, enyhítő körülményként.
Pici dobozkát adott át, szépen becsomagolva, nemzetiszínű szalaggal átkötve; és úgy tűnt, habozik, hogy megpuszilhat-e. Hát persze.
- Felbonthatom?  - Naná!
Egy posztinor-tabletta és egy gumióvszer volt...
- Égetnivaló boszorkány vagy - mondtam szigorúan; de aztán kirobbant belőlem a röhögés. Réka is kacagott, és most valóban szépnek láttam őt. És arra gondoltam, nem okozhatok csalódást szegénynek...
Éjfélkor még megsimogattam az arcát és elhúzódtam tőle.
- Véget ért a bolondok napja, ma már holnap van. Szép álmokat, Réka.
- Neked is, Öreg. Elégtem veled; s újjászülettem egy káprázatos másik világra. De már alszom is, ha ezt nem álmodom.
Volt valami sajátos varázsa Rékának, tán a tapasztalatlansága; bizonyos szempontból joggal mondta lánynak magát. De a váratlan kaland örömét jelentősen rontotta a lelkifurdalás; én akkor csaltam meg először a kedvesemet. Revánsnak szántam... de ő tán ennyi örömöt sem kapott első szerelmétől - Jonatán barátomtól - mikor egyszer ő ment el hozzá, pedig engem várt; s nem adott neki még egy lehetőséget. Nos, én se adhatok Rékának, ha nekem Gyöngyvér fontosabb.
Egy hét múlva jókora tűz égett tanyám udvarán, az ajtó tárva-nyitva... szobám kitakarítva, minden pedáns rendben... hát itt meg mi a rosseb történt... Kimentem az udvarra, és Rékát láttam néhány nyárssal közeledni a tűzhöz.
- Remélem elmagyarázod, mit keresel itt, és hogyan jutottál be.
- Láttam a múlt héten, hová dugod el a kulcsot. Még akkor elhatároztam, hogy rendesen kitakarítok, kiszellőztetek... haragszol rám, kedvesem?
- Ne szólíts kedvesemnek... azt a szót kizárólag Gyöngyvérnek tartogatom és csak ő szólíthat úgy. Mondtam, ne gyere ide. Vele is találkozhattál volna és ha itt mozgást lát, a kutyáját küldi előre; és most mondd el, honnan tudtad, hogy pont ma jövök ide, miért jöttél és mitől félsz.
- Most vagyok itt ötödször. És találkoztam Gyöngyvérrel; tegnap bejött hozzám az irodába. Megállt az asztalom előtt és megnézett... megkérdeztem, miben lehetek szolgálatára, de ő csak nézett azzal a rettenetes tekintetével, és a hideg futkosott a hátamon... egy gyilkos tekintete az... nem, inkább egy kannibálé...
- Van benne némi antropofág hajlam, mert ha vérem serken, szívesen nyalogatja; és?
- Nincs tovább. Nézett pár másodpercig, aztán megfordult és kisétált. Belátom, a lába sokkal szebb, mint az enyém; de az a tekintet... Hogyan tudsz egy ilyen nővel élni?
- Számomra kifejezetten elbűvölő... azért jöttél, hogy ezt elmondd?
- Is; és reménykedtem még sok bolond éjszakában, vagy bármiben, ami neked jó. Gondoltam, beszélgetnénk, szalonnát süthetnénk...
- Jó gondolat; éhes vagyok. És nem haragszom. De legközelebb várd meg, míg én kereslek.
Azután megsütöttük és megettük szalonnánkat. Réka összehúzta a jó halom parazsat olyan formán, mint egy vulkáni kúp.
- Egy vérből valók vagyunk, te meg én - idézte a mesterszót Maugli után, szabadon - szükségünk van egymásra. Soha senki nem szerethet úgy téged, mint én. Tőlem mindent megkapsz, amit csak akarsz; és pontosan annyit, egyetlen cseppel sem többet. Ha magányra van szükséged - tudom, gyakran arra vágysz - én addig eltűnök. Hagyd el Gyöngyvért; nem szeretitek egymást igazán. Te ragaszkodsz hozzá, gyerekkori kis barátnődhöz; és lusta vagy változtatni a megszokott kényelmen. Ő téged csak egy kedvérevaló kandúrnak tart. Érzem.
Egy röpke pillanat feléig tán gondolkodóba estem; én akkoriban még Berylről álmodtam...
- Réka, én kedvellek téged, és csodállak is, és szívesen találkozok veled néha. De ha neked szenvedést okoz, hogy mással élek, mást szeretek, akkor most hagyjuk abba.
A lány szótlanul ült egy darabig és boszorkányos tekintetét rajtam tartotta; de úgy véltem, nem tud áthatolni a Ki-men. Végül azt mondta:
- Értelek. A szerelmednek te nem létezel. Ó, szegénykém... A fényképeket, amiket rólam készítettél, szerelmi vallomásnak véltem; bolond voltam. Most én szeretném lefényképezni magam, szerelmi búcsúajándékként neked. Segítened kéne. Láttam bent egy fotóállványt, és ott a motoros Nikonod is a hosszú telével. Én is hoztam az enyémet.
Réka a saját gépét tette az állványra, felhúzta az önkioldót és gondosan beállította az élességet, valahová a hamukupac irányába, ami alatt ugyancsak eleven parázs izzott...
- Amikor szólok, hogy most, süsd el az én gépemet. Az önkioldó majd akkor exponál, amikor kell. Ahogy a vakum villan, számolj el tíz másodpercig. Aztán a tiéddel csinálj rólam olyan gyorsan néhányat, ahogy a motor bírja. Azt mondtad, égetnivaló boszorkány vagyok; nos, nekem a tűz az elemem. A fizikai fájdalom kioltja a lelki szenvedést. Aminek most tanúja leszel, boszorkányos varázslat; ígérd meg, hogy nem gondolkozol rajta, nem avatkozol közbe, hanem elkészíted a képeket. Elvégre az a fotós dolga. Te a teleobjektíveddel csak az arcomat nézd és fotózd; az én gépem az egészet veszi. Mondd, hogy megígéred!
- Megígérem - mondtam meggyőződés nélkül; bár nem értettem, mire is készül.
Réka leült, lehúzta cipőjét, akkurátusan ráterítette a zoknit is. Majd gondosan megszemlélte mindkét lábfejét és kérte, simítsam végig a tenyeremmel; a varázslathoz tartozik... Berylre gondoltam; anno dacumal ő kérte, ahányszor csak nálam aludt, hogy reggel a talpát simogatva ébresszem.
- Olyan finoman csiklandós - mondta Réka, majd átsétált a parázshalom mögé, ahová vélhetően a gépét irányozta - készen állsz? Süssed el az enyémet... most! Vedd a szemedhez a géped... ha a vakum villan, lassan kezdj el számolni tízig!
A keresőben csak az arcát láttam, ahogy tizenegynél sikolyra nyílt a szája... átrohantam a tűzön, s a parázson táncoló és sikoltozó lányt elsodortam magammal. A testemmel védtem esés közben; és úgy értünk földet, hogy én voltam alul, egyik kezemmel Rékát ölelve át, másikkal a Nikont...
- Megígérted, hogy nem avatkozol a varázslatomba - mondta - neked csak fotózni kellett. Még bírtam volna annyi ideig, hogy több képet készíthess. Nem fájt annyira, amilyen jó, hogy átöleltél abban a pillanatban, amikor a legjobban fájt. És köszi; nélküled tán sose tudom meg, milyen erős vagyok. Isten veled, Öreg.
Boszorkányos varázslat volt... bár tán nem így akarta. Gyöngyvér nem sokra rá elköltözött tőlem a bátyjáékhoz, lovakat tenyészteni és tanítani; de Beryl helyett róla álmodtam azután.
Réka elvitte a filmeket; az enyémet és az övéről a nagyítást pár nap múlva visszaküldte. Az ő képén hatalmasra nyitott szemekkel mered az optikába, és szép mellén szét van húzva a blúz; az én három képemen a sikoly három pillanata; s nem tudhattam, vajon a fájdalom vagy a kéj sikolya volt?