Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

II.

Szürke volt az ég, hajnalodott. Az első villamosok elindultak, mint a közismert nótában. A boltok előtt nagy csörömpöléssel dobálták le a munkások a tejeskannákat, kiflis - zacskóstejes rekeszeket. Koránkelő dolgozók indultak munkába, vagy valahová; és mindenki sietett. Csak Kemény Farkas, ismertebb nevén Csöves támaszkodott ráérősen egy ostorlámpa nyelének és egykedvűen nézte a néhány siető embert, az elzörgő, csaknem üres villamosokat. Mikor a tejeskocsi melléért, kiemelt egy zacskó tejet, kipattintott rugós késével levágta a zacskó sarkát és mohón inni kezdett.
- Ez aztán pofátlanság! - lökte meg társát az egyik rakodómunkás - el se szalad vele és meg se várja, hogy arrébbmenjünk!
- Éhes vagyok. Mindjárt hozzák a kiflit, abból is kiveszek kettőt. Ha meg bajod van, itt a flaskám, húzzad meg. - Csöves jókora tarisznyájából egy lapos fémpalackot vett elő és a munkásoknak kínálta két műanyagpohárral.
- Ez igen! Jó pálinkád van, kajád meg nincs... hát Isten éltessen, fiú; holnap is így jövünk.
Csöves, miután a kifliket magához vette, továbbindult. Csendesen járt, mint a szellemek; s bár nevét egy falkaállatról kapta, inkább valami magányosan vadászó macskaféle ragadozóra emlékeztetett.
A nap felkelt, végigvilágította a vigasztalan külvárosi utcát. A járókelők sűrűsödtek, teherautók indultak el, nem tudni hová. Csöves megnézte a szembesiető lányokat; de hisz a szebbje nem ilyenkor közlekedik... azért némelyiknek utánafordult, hogy néz ki hátulról.
Kis templomhoz ért, előtte ugyancsak kicsi, aszfaltos terecske. Csövest csábította az aszfalt, hogy pasztellkrétáival rajzoljon rá valami nagyot és szépet, mint otthon annyiszor tette gyerekkorában... de úrrá lett gyerekes vágyán. Bement hát a templomba egy reggeli imára; de elkalandoztak gondolatai. Kvázi jóvátételként egy marék aprót szedett elő, és vagy két méterről, egyenként a perselybe dobálta; és elégedett volt, mert nem hibázott. Úgy tűnt neki, mintha a perselyt őrző kőszent is elmosolyodna.
Aztán kisétált a város végére, az országútra. Gadnárra kell mennie, azt üzente neki tegnap Beryl. Fel kell derítenie, hol dolgoznak a favágók, melyik úton jutnak oda ki Gadnárról. Vasárnap délután találkozniuk kell, és ő Makkásszal jön. (Mivel az üzenetet én vittem, még hozzátettem, hogy szerintem valami gazemberségen törik a fejüket; és ha gondolja, én elmegyek Beryllért, elhozom Gadnárra, Makkászt meg kivonom a forgalomból. De Csöves azt mondta, ez az ő ügye, ne avatkozzak bele. Makkász hasznos lehet a számára, Beryl meg tud magára vigyázni. Én meg menjek haza, és ne foglalkozzam velük, míg nem hív.)
Integetni kezdett, és magával ragadta a stoppra várás varázsa. Halkan fütyörészett magának valami régi dalt, és még akkor is fütyörészett, amikor hanyatt vágta magát egy teherautó platóján és az eget bámulta: a bárányfelhőket, a jegenyék tetejét, a madarakat. Meg kéne egyszer festenie az utazást: az önmagát megevő országutat, elsuhanó tájat, ismeretlen új arcokat, a távoli harangszót...
Zökkenve állt meg a kocsi; Csöves leugrott és megköszönve a fuvart, a Gadnár felé tartó mellékútra tért. Kevés kocsi jár arra és gyalog vagy négy óra... hiszen ideje az van. De nem kellett soká mennie. Volkswagen - bogár jött, és készségesen megállt mellette.
- Adj' Isten! - köszönt közvetlenül - Gadnárra tartok.
- Tudom, fiam; ülj be. Mi történt, hogy így gyalogosan?
Csöves szégyenkezve mormolt el egy Laudétur-t, felismervén a gadnári plébánost.
- Visszatérsz, vagy csak látogatás valamelyik szépasszonynál? - és a pap bácsi arra gondolt, hogy Csöves távozása után a falu szinte valamennyi mutatósabb lánya - asszonya, úgy tizennyolc és harminc év között, meggyónta, hogy paráználkodott a jöttment favágóval.
- A motoromért jövök. Ott van bezárva a bérleményem sufnijában.
- Hát fiam, ez jelentős megkönnyebbülés nekem. Míg itt voltál, jó sok kalamajkát csináltál.
- Atyám, ha neheztel rám, miért vett fel olyan szívesen? És miféle kalamajkát csináltam?
- Én mindenkit felveszek ezen az úton. Amúgy meg viselt dolgaidról köt a gyónási titok.
- Sohase voltam itt gyónni. Utoljára tán tízéves koromban gyóntam, valahol Ferlachban.
- Ja, hát te nem...
- Amit a nők fantáziálnak rólam, azért nem állhatok jót. Az egyetlen lánynak, akit szeretek, igazán nem lehetett meggyónnivalója. Sajnos.
- Ha ez az egyetlen lány Judith grófkisasszony, az megnyugtat... annak idején vasárnaponta láttalak a templomban. Mondd, te hiszel Istenben, vagy csak a falu szája miatt jöttél?
- Tudom, hogy van Isten; kell, hogy legyen. Bár Ő nem olyan, mint önök képzelik. Ő végtelenül bölcs és jóságos; és ha mindenható, nem teremtett volna minket olyannak, hogy örömünket leljük a szexben, ha azt bűnnek tartja... Azt önök magyarázzák bele...
- Eretnekséget beszélsz; de érdekeset. Az én hitem erős, de attól hit, hogy nincs bizonyosság...
- Nos, azzal én sem szolgálhatok. Önök megpróbálják megmagyarázni Istent; de hiszen nem magyarázni kell, hanem tenni evilági dolgunkat, kinek mi jutott, és megismerjük Őt.
- Arra azért kíváncsi lennék, mi a te dolgod ezen a világon... akkor sem hittem el, hogy favágó vagy, amikor közöttük dolgoztál.
- Atyám, ön tud titkot tartani... vegye úgy, amit mondok, az gyónási titok. Én képességeim alapján festőművész lehettem volna; de harcos vagyok, mert annak születtem. Kedvenc filozófusom, Itosu, valamint tanítómesterem, Mami Sensei szerint a harc életmód: a tökéletes biztonságérzet és félelemnélküliség elérésének eszköze; halálos művészet. Ha az ember megtanulja, hogy ne féljen a haláltól, sokkal jobban tudja élvezni az életet. A harcos útja a test és lélek szabadsága felé vezet. Saját képességei kifejlesztése, határai megismerése jelenti a szabadságot; egy olyan szabad tudatot, melyben az ember szorongás, kényszer és erőlködés nélkül él. A meditáció, a Mokuso által magasabb célt lehet elérni: a birtoklás életelvéből a létezés tudatállapotába való átmenetet. A harcos nyugalmát magában őrzi. Létezése nem függ oly mértékben a tárgyaktól és mások elismerésétől, s így biztosabb lesz önmagában. A jelen történései természetesen befolyásolják a jövőt, de a jelen nem valami lényegtelen átmenet, hanem az út; maga az élet.
- Hát ez így első hallásra megjegyezhetetlen zagyvaság... írd le.
- Ugyan, már második tanítványom leírta pár év múlva.
Egy ideig csak a bogár zümmögése hallatszott; a plébános úrnak ez még zagyvább volt, hisz nem lévén utazó, nem ismerhette a párhuzamos idők és világok titokzatos útjait.
- Kettőkor ebédelek és egyedül vagyok. Ha van kedved beszélgetni, szívesen látlak ebédre.
- Köszönöm, atyám. Nem tudok ellenállni a meghívásnak... ott leszek.
Csöves kiszállt a parókia előtt és a község közismert hírharangjához, az időszaki kurvához ment először. Eta idényjelleggel űzte az ipart, üdülési szezonban, s mert árait a pedagógus-üdülő beutaltjainak bérszínvonalához mérte, a facér tanáremberek szívesen látogatták. Amúgy tanítónő volt és kis tanítványainak szülei beletörődtek a változtathatatlanba.
Zsúptetős régi parasztház volt a mindenkori tanító szolgálati lakása. Mikor Csöves belépett a szabadkéményes konyhába, a lány épp a lábát áztatta egy lavór vízben és cseresznyebefőttet evett hozzá, a magokat szerteszéjjel köpködve; de hisz úgyis ő takarít.
- Szia, Eta. Jó étvágyat.
- Cső - köszönt a lány lelkesedés nélkül és szorosabbra húzta magán a fürdőköpenyt - miféle balsors hozott ide?
- Már megyek is. Nem tudod, hol dolgozik a favágóbrigád?
- Én mindent tudok. Jó messze, a Már fölötti tetőn azt a bozótos aljú cserest gyérítik. Idébb vagy egy kilométerrel a Sas-sziklától. Miért?
- Meg akarom látogatni őket egy karniszter borocskával a napokban. Köszi és szia.
Csöves ezekután kitolta sufnijából a Harley-Davidsont, lesöpörte róla a jelentős mennyiségű port, s a motor az első rúgásra beszélgetni kezdett... végigszáguldott oda-vissza a falu főutcáján, mindenkivel tudatva érkezését. (Amúgy nem tudni, miért hívták az egyetlen utcát Fő utcának... minden ház a falu szélén volt, csak a kovács háza volt a falu közepén.) Majd elment a legközelebbi benzinkútra teletankolni, s miután a plébános úrnál elfogyasztotta bőséges ebédjét némi miseborral leöblítve, az erdő felé vette az irányt. Ha Etát nem kérdi, se téveszthette volna el az utat; megszélesítették valami tolólapos géppel és kijárták az erdészeti fogatok. Megközelítette a vágásterületet, de nem ment el odáig; egy közelebbi csúcs alatt letette a motort és kimászott a tetőre. Kis terméketlen folton szarvasetető volt, benne télről maradt vadhereszénával, a tisztás másik végén szóró, közöttük magasles.
Felmászott és körbenézett az ismerős tájon. Az egyik irányban hegyek sora és kiemelkedik a gerincek fölé a Sas-szikla... Másfelől kis szőlők - leginkább persze konkordi - keskeny szántóföldek és Gadnár piros háztetői. Lenn a völgyben, a turistaúton valami kirándulócsoport zajong, az erdőben kakukk szól...
Csöves megnézte a nyomokat a szórón, majd leült a szélső fák alá egy magasan hagyott tuskóra. Csúzlit vett elő tarisznyájából és kilencszemes futóhoz való ólomgolyót tett a bőrbe; ez már vadászat! Gyerekkora elsőszámú szenvedélye volt, alig megelőzve a pisztráng legyezőhorgászatát. Tán ma is ezeknek hódolna, ha a sors fontosabbnak vélt teendőket nem hoz; néha még nosztalgiával gondolt első kis huszonnyolcasára, mely ottrekedt az idők útvesztőiben, a többi vadászfegyverrel együtt. Nem sokra rá, hogy bátyja meghalt, apja is eltűnt valahol a tanganyikai őserdőkben; anyjával ketten maradtak, s őt várta a hadsereg...
Ragyogó tollú fácánkakas sétált ki az erdőből a szóróhoz, szedegetni a kukoricaszemekből. Csöves kihúzta a csúzlit, s ha elengedi a bőrt, a madár szárnyatörötten verdesve marad utolsó vacsorája mellett. Levese finom... de a tett halála a gondolkodás.
- Elvágni a torkát... megkopasztani... kibelezni... szétszedni... levinni a faluba... megfőzni... hát arra való ez a szép vadmadár? - és Csöves leengedte a csúzlit. Persze, ha nincs mit vacsoráznia, nyilván meglövi. Megtanultam tőle habozás nélkül ölni, ha kell; ő meg azt tanulta tőlem, hogy sose öljön, ha nem muszáj; és, hogy mikor mit kell a hátizsákba vagy a tarisznyába tenni, ha az erdőre megy.
A kakas nyilván jóllakott, mert sietség nélkül begyalogolt a fák alá. Csöves pedig megéhezett. Tüzet rakott a magasles mellett és szalonnát sütött vacsorára. Evés előtt egy nyelet pálinkát ivott kisebbik butykosából, utána bort a nagyobbikból. Gondosan beoltotta a tüzet, majd belefeküdt a szénába és hallgatta az esti erdő hangjait. Bagoly kiáltott valahol, majd egy álomfilkó kezdett cirpelni a közelben. Egyszer Beryl ehhez a madárhoz hasonlította őt...
- Hallod a lappantyút, Farkas? Ez pont olyan madár, mint te vagy.
- Na nehogy már madárnak nézzél!
- Bocs. Ez egy szürke - barna kismadár és egész nap alszik, a fakéreghez lapulva. Senkinek nem tűnik fel... de az éjszaka az övé és félnek tőle a babonás emberek. Édesanyám mesélt róla és ő álomfilkónak nevezte.
- Én meg egy nagy tökfilkó vagyok... ugye? - de hisz ő napi négy óra alvással beérte, Beryl meg húsz órát is tudott aludni egyhuzamban.
Csöves mozdulatlanul feküdt: el ne riassza a madarat; a szénában egerek mocorogtak; cirpelt a madár, és a jóllakott harcos hamarosan édesen aludt, mint a tiszta lelkiismeretű emberek.