Képtáraim-régebbi
1976. - 2007.
Újabb: 2008. - 2022.

18. Lónyai grófnő még egyszer (az én mesém egy vadászatról)

Csepergő esőben cserkésztem le a dombélről a dagonyához. Malaclopó köpenyem alatt nedves tapintású volt a puskacső. Kalapom pereméről kövér cseppek hullottak orromra, bajuszomra.

- Állj! - gondoltam, fél lábam a levegőben... A dagonya fölött, az ivónál valami mozdult.

Bika, és agancsvége magasan villan, mást nem látni innen belőle. Várok, dermedten, fél lábon állva, míg megnyugszik és újra inni kezd. Majd gyors osonás egy vastag fatörzs takarásába. A távolság vagy száz méter, de távcsővel már jól megnézhető. 

Azt hittem, ebben a pagonyban minden bikát ismerek; de ezzel még soha nem találkoztam. Pedig nemrég, bőgés alatt itt vadásztattam. 

Soha nem vágytam agancs-trófeákra, belátva, hogy jobb, ha azért gazdag őrültek fizetnek, mégpedig marha sokat; és abból nekem is cseppen valami ebben a csóró szegény világban. De ez a bika bizony megkísértett.

Vén, visszarakott, de hatalmas, szűkállású "gyilkos". Az agancsszárak vagy száztíz centisek, tűhegyesre fentek, csaknem egyenesen előreálló, félméteres szemágakkal... és a szemág fölött a szár valószínűtlenül vastag. Gyorsan eldöntöttem, hogy ez bizony elérhetetlen számomra.

Volt időm jól megnézni. Ivás után a dagonyában is meghentergett; majd, mint ki jól végezte dolgát, sietség nélkül elballagott, vélhetően a vagy másfél kilométernyire lévő répatábla irányába. 

Vártam néhány percet, majd leóvakodtam az ivóhoz. Alkonyodott. A kissé lentebb lévő dagonyához az oldalból disznócsapás tart, besározott, és ledörzsölt tövű erdeifenyők között. Hátha jön rajta valami... Elindultam a csapással párhuzamosan a szederindás vágás felé. Lassan, nézegetve, minden kis gallyra vigyázva...

Sűrű lépések neszezése hallatszott szemből, az erdőn át. Fatörzshöz simulva vártam, kézben tartott fegyverrel. Nagy, szürke koca jött a csapáson szembe, mögötte idei süldői. Hangtalan kibiztosítás... na, még egy kicsit közelebb... vállamhoz ugrott a fegyver, s pattant a golyós cső... a disznók már vágtattak, de a brenneke is elcsapott egyet. Szép dublé volt, simogattam meg öreg puskámat. Feltörtem a süldőcskéket, majd nekifeszültem a húzószíjnak; bízván benne, hogy az utat a lábammal is megtalálom. Rendesen leizzadtam, mire a találkozóhelyre értem velük. Az UAZ leoltott lámpákkal várt, de az elnök úr a jöttömre kézilámpát gyújtott. 

- Kettő - bólintott, és kiköpött pipája mellől - csak egy járt, Öreg.

- Svungba voltam, és a másodikat neked szántam.

- Akkor jó; húzd meg ezt! - és egy lapos flaskát kínált felém. Tokba zártam a szétkapott puskát, s míg ittam a pálinkából, ő lámpával megnézte a süldőket - a golyóval lőtt kell. - Az az első volt, és kancsi.

- Mindegy. Itt vannak a krotáliák, aztán lökd fel őket.

A platón már volt egy hároméves forma kis kan, ami, ugye, se falra, se fazékba...

- Gratulálok! - nyújtottam kezet kalaplevéve az elnök úrnak, és gratulációm leginkább annak szólt, hogy ezt egyedül feltette - nem hallottam a lövést. - Pedig szólt ám rendest. Na, igyál még egyet.

Zötyögve ment velünk a kocsi a rossz földúton. - Aztán láttál még valamit?

- Hát... láttam. De azt meg kéne beszélni jobban, nem két jókora adag pálinka után.

- Bikát, mi? Most jönnek ezek is. De nem baj, kapunk egy vendéget. Gyere be hétfőn az irodámba, mondjuk délután négyre, majd megbeszéljük. - Hétfőtől szabadságon vagyok két hétre, csukázni akarok.

- A Szolgálattól vagy szabadságon, nem a vadásztársaságodtól. Vállaltad, hogy bőgés alatt lövetsz két bikát, a közösségi munka gyanánt. Csak egyet lövettél.

- Valóban kettőt vállaltam, tíz kiló agancssúlyban. De amit lövettem, kilenchetvenes volt, és ezüstérmes. Ez így forintban több, mint két ötkilós. Ígértél egy borjút, és egy aligsüldőt adtál. - Egy bikáért csak ennyi jár. Akkor hétfőn, négykor.

- Kizárt dolog. Van két vadőr, elvileg az a dolguk. - Kapsz tíz százalék sikerdíjat! 

Nos, ezen már gondolkodóba estem. Hét kilós agancssúly felett az már több, mint a havi fizetésem. És ismertem még egy jó bikát, amit nem tart sokból meglövetni; csak a bőgés elején nem akartam; hadd szaporítson. De nem mutattam érdeklődést.

- Van még abban a flaskában... - Ne! - kínálta felém kedvesen - azt hittem, nekem is marad, ha leteszem ezt a kocsit.

- Van egy sétáló jankóm a hűtőben. - Na! De megpattant!

- A bikalövő vendégtől kaptam. - Persze, a disznók rendberakása után feltétlenül meg kellett kóstolni, a májból hirtelen-hamar-jó vacsorát rittyentő János vadőrrel együtt.

Az elnök úr a vacsora után egy saját termelésű és palackozású bort bontott meg, majd az első pohár után a vadőrre nézett.

- Csukd be az ajtót, János! - Be van.

- Úgy gondoltam, kívülről... - majd hozzám fordult - na, tölts még egyet, aztán mondd.

- Hmm...- kortyolgattam lassan boromat - szóval láttam egy ismeretlen bikát. Gyilkos. Ha rám bízod, holnap kilövöm.

- Hogyne, a kiló utáni áráért. Te is megszavaztad a közgyűlésen, hogy évente egy tag lőhet bikát: aki tombolán megnyeri. A többi, ha lőni akar, kifizeti, mint a bérkilövő. - De ez egy gyilkos.

- Bőgés után nem zavar. Jön a vendég hétfő este, lövessed meg azzal. 

- Nem mondtam, hogy vadásztatom.

- Tíz százalék egy jó bikánál nem kis pénz... Gondolom, még ő is lök valamit...

- Hogyne, mint Jánosnak a nagybikát lövő pesti parvenü.. egy reklám-öngyújtót.

- Ez valami osztrák. Nagyon idős bikák rendkívüli trófeáit gyűjti, és olyanért nem sajnálja a borravalót. Ezt az államtitkár-helyettes úr mondta. Neked valami ismerősöd lehet, mert személyesen téged kért kísérőnek. Magyaros hangzású neve van, bár hozza magával tolmácsként a barátnőjét. Valami Major Gábor. Ja, amúgy itt a névjegye.

Elvigyorodtam a bajuszom alatt. - Major Gabriell Hart - olvastam - a neve Hart, és őrnagy, és valószínűleg nő. Valami vén szipirtyó lehet. Remélem, majd fizet is, mint egy katonatiszt. Egye fene, tíz százalékért vállalom.

- Na látod; ez a beszéd. - Valami halvány régi emlékem volt a Hart névről, de bárhogy gyötörtem az agyam, nem tudtam magamban hová tenni. Na, majd holnapután este meglátom.

Vasárnap tiszta egű hajnalra ébredtem. Az elnök úr még horkolt, amikor a tegnapi bika nyomát keresni indultam. Halk járás esett a puhára felázott avaron, ideális cserkésző idő. Jó délután lett, mire "kidolgoztam" a helyenként alig kivehető nyomot, és megtaláltam azt az erdőrészletet, ahol a bika a nappalt tölti. Déli kitettségű, öreg, száradó tetejű tölgyes, sok cserjével - som, vadrózsa, szeder, néhol fagyal - sok dőlt fával, a sziklás gerinc alatt kőrisessel. Körbecsapáztam a területet, sok vadnyom volt - de a nagy gyilkos nyoma csak egy helyen vezetett ki is, be is. A csapán talált hullaték alapján legfeljebb három napja üthette fel itt a tanyáját - nos, remélem, marad még egy pár napig. Visszamentem a répaföld felé, kerestem egy gyalog könnyen megközelíthető és térerővel is rendelkező helyet, ahonnan a vélhetőleg ma is ide tartó bikát megleshetem. Felhívtam Jánost, hogy hová jöjjön értem az UAZ-zal, ha az elnök urat hazavitte, megettem régóta esedékes reggeli-ebéd-vacsorámat, aztán vártam sötétig. De bizony a bika nem jött.

Másnap, korán hajnalban ismét ott voltam. S alig pirkadt, a bika megjelent, és lassan bandukolt tegnapi csapáján nappali tanyája felé. Nem volt elég világos ahhoz, hogy céltávcső nélküli vegyescsövűmmel lőni lehetett volna rá, ezért, amint elég messze elhaladt, nagy kerülővel, koromhoz képest a lehető leggyorsabb tempóban igyekeztem elébe vágni. S ahogy tanyájához közelebbi második leshelyemet elfoglaltam, kisvártatva jött a bika, sietség nélkül, kényelmesen megcélozhatóan, mintegy nyolcvan lépésnyire. Megvártam, míg eltűnik, majd megnéztem az órát. Ha a vendég hajlandó reggel négykor kelni, időben itt lehetünk. Még elcserkésztem talonban lévő "ismerős bikám" szokott váltóját ellenőrizni, majd hazamentem, hogy délutánig kialudjam magam; de már erősen éreztem a vizek hívását. Lementem hát a legközelebbi jónak vélt helyre pergető cájgommal, a legelső, és a vagy háromszázadik dobásból fogtam is két szép méretes csukát. Otthon megpucoltam, jó sűrűn beirdaltam, saját páckeverékben hűtőtáskába tettem őket, hogy este a vadászházban megsüssem magamnak és a vendégeknek. Nem is kellett mást vinnem, hiszen odakint van minden, amire pár napig szükségem lehet. Amíg én vadásztatok, az egyik vadőr  - mint pilóta, főzőmester és mindenes - a rendelkezésünkre áll. 

Az elnök úr szokása szerint négy órakor még nem ért rá; kárpótlásul Böbe(szédű), jóképű, karcsú avagy vékonydongájú titkárnője szórakoztatott a legújabb pletykákkal. Nagyon csekély érdeklődést tanúsítva állapítottam meg, hogy unhatja ezt is valaki... 

Aztán csörrent a telefon, és Böbe rámvillantotta legédesebb mosolyát.

- Az elnök úr várja, vadász bácsi! 

Társaságunk vadászmestere volt az elnök úrnál, és meglehetősen fancsali képpel fogadott. Nyilván eddig győzködte, hogy hadd vadásztasson ő. Akkor már csak azért se.

- Rövid leszek - ígérte az elnök úr - egyeztetve a vadászmester úrral, úgy döntöttünk, hogy az üzemterv értelmében egy golyóérett és egy selejt bikát lőhet a vendég. Az általad tegnapelőtt megfigyelt gyilkos agancssúlytól függetlenül selejt. Ha vállalja a kifizetését, muflont korlátlanul lőhet. János tud egy ikerborjas tehenet, a vadászház konyhájára lőjétek ki az egyiket. A vendég két hétre jön, meg akar ismerkedni az egész területtel, és az első napokban nemigen akar lőni. Mindennek nagyon szabályszerűen kell történnie, mert ez nem akármilyen vendég; az államtitkár-helyettes úr küldi hozzánk. Ki tudja, a vadászat ürügyén mi hozza a területünkre.

- Két hét rengeteg idő. A két bikát meg tudom lövetni két nap alatt. Aztán kirándulhat még Jánossal, amennyit akar.

- Hát erről majd őt győzzed meg.

- Hol van még a területünkön nagybika? - érdeklődött a vadászmester - vagy egyáltalán érmes? Mind a kettőt agyonlövettétek, amiről tudtam - de az elnök úr megmosolyogta.

- Te is vadásztattál bőgés alatt; egyet sem lövettél. Szerintem egyikről sem tudtál.

- Folyton titkolóztok előttem. Ti mindig az erdőn vagytok, de én vagyok a vadászmester, úgy illik, hogy engem mindenről tájékoztassatok. 

Hát erről kár vitatkozni. Ez csak ott jár az erdőn, ahol kocsival el tud menni. A tagság választotta, mert ebben a mai papír- és komputer szagú világban miért ne egy jogász lenne a vadászmester? De ő nem hagyta annyiban.

- Mivel különb vadász ez nálam? Én lőttem már tucatnyi bikát, egy arany- két ezüstérmest, egy bronzérmes muflonkost is. Ez meg, csak ha valami hús kellett neki. - Most álljak szóba egy ilyennel? Nekem a vadászat szakmám, neki meg pénze van rá. Én már huszonéve is vadásztattam, ez meg a tavalyi közgyűlés óta vadászmester. Mert senki más nem vállalta. De - ugye - miért ne bosszantanám egy kicsit?

- Az elnök úr azt mondta, személyesen engem kért kísérőnek. De lemondok róla a javadra, amint a második bika fekszik. Így októberben a csukák jobban vonzanak, mint a vadászat.

- Magához nem szóltam - ripakodott rám a vadászmester - maga pénzért vadászik vagy vadásztat, én meg igazvadász módon a  becsületért.

- Ez így van - értettem egyet készségesen - kinek mi hiányzik... 

A vendég - feledhető külsejű, hetven éves néni, zergeszakállas ződkalapban - érkezése véget vetett az elmérgesedni készülő helyzetnek. Aztán a következő három napra kár is sok szót vesztegetni. Az első este megettük a csukákat. Utána pálinkáztunk éjfélig. (A múltkor hűtőbe tett whisky helyén egy liter pálinkát találtam az elnök úr cetlijével: "A jankódat utólagos engedelmeddel megittam. Ez itt gönczi magyar kajszi helyette. Egészségetekre!") Nos, ez a snapsz nagyon ízlett a vendég hölgynek. Kicsit tudott magyarul; s én is vagy annyit németül, hisz szüleim cipszerek, azaz szepességi szászok. Pertut ittunk; utasított, hogy Maminak szólítsam. (Kora szerint bőven anyám lehetne, és otthon állítólag mindenki így hívja. Engem először herr forstingenieurnek szólított, de ezt a titulát elhárítottam, mondván, hívjon csak Öregnek, nekem ez a becenevem.) Másnap reggel tíz tájban ébredt, az esti vadászatról meg hallani sem akart, mondván, ki kell pihennie magát. Arra azért rávettem, lőjön célba vagy kettőt, hogy lőtudásával tisztában legyek.

- Kár patronér, tud lőni - mondta, de azért előcsomagolta oldallakatos ferlachi duplagolyósát; majd, mintha sörétessel nyúlra lőne, kapásból beleduplázott a száz méterre lévő céltáblába. Tényleg tudott lőni... - Tud, Öreg, én nyugdíjas katona, ha nem is lát mamán. 

- Mami, János tud egy borjút. Az napközben is elérhető. Meglőhetnéd grátisz; kell a hús a konyhára.

- Mami nem tud hús mi; na, majd mond barátné - tolmács, jön donnerstag. 

Szerdán - csütörtökön végre az erdőre is kijutottunk, persze csak napközben, mert hajnalban nem akart kelni. Mi lesz így a bikákkal, meg az én pénzecskémmel... Mutattam neki több kost, de azokat fumigálta; láttunk nem lőhető szarvast, őzet, meg egy kóbor ebet, amit futtában vagy százhúszról karikára lőtt. Kapitális dobermann volt.

- Waidmannsheil! - gratuláltam; ezt elvileg nekem illett volna kilőni, de puskát se vittem. 

A vadászházba visszatérve persze erre megint inni kellett. Mami igen jól érezte magát nálam a személyzeti szobán, ahol egy régi (de nekem oly kedves emlékű) ágy, egy még régebbi sparhelt, egy nagy asztal, néhány hokedli, és fogasnak használt hullott agancs; valamint egy nagy vas fegyverszekrény volt a berendezés. Késő estig gubbasztott a hokedlin, apró kortyokban szopogatta a pálinkát szódavízzel, és minden igyekezetével beszélgetni próbált, míg engem az álom kerülgetett. Javasoltam, ülne át a társalgóba, több német nyelvű csatorna is fogható a műholdvevős TV-n, de azt mondta, vadászni jött, nem tévézni. (Ki hitte volna...) Mivel a húsunk fogytán volt, a halálraítélt borjút János lelőtte, és kiváló bográcsost főzött a pörköltnekvaló részekből.

Külső szemlélő irigylésre méltónak láthatná a helyzetemet: nagy hegyek között megbúvó kis falucska mellett erdőszéli, minden kényelemmel felszerelt vadászházban eltölteni két hetet, szép időben őszi erdőn sétálni... És ehhez a házhoz oly sok régi emlékem fűzött... (Míg a ház Kockáséké volt, egy darabig a mostani személyzeti szobát laktam kedvesemmel.) De hát én csaknem egész munkaidőmet az erdőn töltöm, és ezt a két hét szabadságot legfőbb októberi kedvtelésemre, a csuka pergetőhorgászatára tartogattam, mint szoktam volt minden évben. Csak a piszkos anyagiak vettek rá, hogy ezt a nagymamát vadásztassam; de bár a nyelvem haraptam volna el, amikor vállaltam. Csütörtöki meddő cserkészetünk után elszöktem a vadászházból, és felkerestem az elnök urat, hogy tájékoztassam a sikertelenségről.

- Ez a vénasszony nem vadászni jött. Nem hajlandó hajnalban kelni. Találj ki valamit, hogy ne az én drága időmet rabolja. Vagy szólj a vadászmesternek, hogy átadom neki a vendéget.

- Eszemben sincs. Te vállaltad, sőt akkora mellényed volt, hogy két nap alatt két bikát lövetsz... nos, rajta! Mutasd meg! 

- Még a pálinkámat is megitta. - Ja, ha csak ez a gond, abból a ruszkaiból van nekem eladó... mennyi kell?

Miután az elnök úrral nem boldogultam, egész úton kifelé a bika sírjának ásásával gyötörtem az agyam. Hogy elállom vele szokott csapáját napközben, és Jánossal kimozdíttatom. És, ha Mami nem is akarja meglőni, de rálő, hát én majd nyakon lövöm, és ráfogom, hogy ő lőtte... 

A vadászházban a személyzeti szobában Mamival szemben egy nő ült, s gyönyörű, vörösre festett hajzuhataga versenyt világított a lámpafénnyel. Élénken és harsányan karattyoltak. Ez lehet a tolmács, gondoltam. Megböktem kalapomat köszönés gyanánt, elmormoltam egy gutenachtot, majd ágyamra löktem hátizsákomat, kipakolandó a hozott holmit, különös tekintettel a gönczi pálinkára.

- Öreg - hallottam Mami hangját a hátam mögött - gyere, bemutat barátné tolmács. 

Megfordultam, s ahogy szemben álltam velük, meglepetésemben kicsúszott a számon: - Beryl! Hát te?!

- Waidmannsheil! - mért végig hidegen, és kezet nyújtott - Judith Lónyai. - Tisztában lévén jelentős fizikai erejével, rendesen megszorítottam nem éppen nőies mancsát.

- Sorry, meine Dame; összetévesztettem - bár hiszen biztosan nem. Eldörmögtem a nevemet, de minek.

- Öreg - szólt ismét Mami - csak nevez Judith Beryl, mi otthon úgy. Mesél, echte gönczer snapsz van. Megkínál Mami?

- Persze. Most vásároltam néhány litert - töltöttem három adagot - vacsoráztatok már?

- Ja. Vadőr főz borjú, mond, hétfő jön, addig Ancsa mindenes-szakács; holnap hecht süt Öreg.

- Hiszen ha volna... - Vadőr mond, Öreg groß ho-ho-ho hoz hecht.

- Hülyeséget beszélt. Bár ha egy csepp eszem lenne, valóban csukázni mentem volna, nem az elnök úrhoz hiába.

Szokása ellenére Mami is becsapta a porcióját, mint szél a budiajtót. Öntöttem még egyet, Beryl szó nélkül azt is leküldte, és hűségesen tartotta a poharát megint. Inni még nem felejtett el; s ha ma vagy ötszáz kilométert vezetett, volt módja megszomjazni... Miután a sparhelten felejtett lábasból megettem a vacsora maradékát, majd összekészítettem iszákomat a holnap hajnali cserkészethez (mert, hogy a gyilkos tartja-é a járását, azt ellenőrizni akartam), odaültem az asztalhoz; de nem sokat foglalkoztak velem. Beryl mesélt Maminak németül hadarva, hogy merre járt. Dunaörs, Barátszer, Gadnár említése hallatszott ki a csacsogásából. Vagy tíz percig csak elhallgattam, illetve elnéztem Berylt. (Nem sokat öregedett az utóbbi huszonévben. Mikor megismertem, eredeti vörös haja volt, hatalmas, fésülhetetlen hajzuhatag; majd hol feketére, hol barnára festette, hol tüskebökire vágatta, hol ismét loboncosra növesztette; de mindegyikkel gyönyörű volt, a legszebb nő, akit valaha láttam.) Hajdani bolond szerelmemre gondoltam. Nem tudtam eldönteni: vajon tényleg nem ismert meg? (Bizony, a külsőm nem előnyömre változott...) Vagy tán titkolni akarta Mami előtt, hogy ismer? De hisz úgy tudja, meghaltam; s tán jobban járok, ha nem ismer fel. Végül, megelégelvén a helyzetet, udvariatlanul közbevágtam:

- Hölgyek, én hajnalban négykor kelek. Kérem, a társalgóban vagy a szobájukban folytassák a beszélgetést, ki akarom aludni magam. - Mami meglepetten nézett rám, de én határozottan álltam fel, és a pálinkát az ablakközbe tettem.

Hajnalban menetkész voltam, mikor erélyes kopogás után Beryl dugta be szép fejét az ajtón.

- Bejöhetek? - de már jött is, egy szál pici, átlátszó hálóingben, és engedte megcsodálnom ugyancsak izmos alakját. - Ha megvár, felöltözök, és kimegyek magával. Megnézem azt a csudabikát, érdemes - e Maminak hajnalban kelni végette.

- Öt perce van - mondtam. - Miért olyan sürgős? Tök sötét van még.

- Hosszú az út, többnyire hegynek fel, s mire a leshelyhez érünk, már elég világos lesz. 

- Miattam ne aggódjon, bírok gyalogolni hegynek fel is, akár futva is.

- Tudom - csúszott ki a számon, visszaemlékezve megismerkedésünkre - már csak négy perc.

- Készen leszek, de abból a tegnap esti finomságból még kérhetek egy nyeletet?

Az asztalra tettem a palackot egy vizespohárral. - Tessék. 

- És maga? - kérdezte Beryl, míg töltött magának. - Majd este. Nem keverem a fegyvert és az italt. 

Beryl pillanatok alatt visszaért, fél lábon ugrálva, csizmáját fűzögetve.

- Gyors volt - dicsértem meg. - Á, csak ezt a malaclopót kaptam fel, meg a kalapot - mondta, és széthúzta magán a köpenyt. Csak a hálóing volt alatta... - Öltözzön föl rendesen, inkább megvárom - sóhajtottam lemondóan - még megfázik.

- Nem kértem, hogy aggódjon az egészségemért. Még lekéssük a bikát. Gyerünk!

- Komm! - simogattam meg az udvaron Bunkó kutyám fejét. Ő szinte hozzám nőtt, mint az árnyékom; és számított a hajnali sétára.

A fogyó hold adott némi fényt. Beryl, mint gyakorlott erdőjáró, hangtalanul követett.

Időben a leshelyre értünk; hűvös volt. Hátizsákomból kivettem a tartalék pulóvert, és Berylnek kínáltam, aki hálás pillantással elfogadta, összehajtogatta, letette a földre, és ráült. Aztán csak vártunk, és nőtt körülöttünk a csend. A bika késett az előző hajnalokhoz képest. Mikor végül megjelent, súlyos agancsú fejét lógatva, a szokottnál is lassabban bandukolt, sőt egy ideálisan tiszta helyen meg is állt, hogy jól megcsodálhassuk. - Ó! - súgta Beryl - gyönyörű!

A bika felénk nézett, le - fel meglóbálta agancsát, majd pár lépést tett irányunkba. Tán próbált szagot fogni, de a hajnali szellő iránya nekünk kedvezett. Álldogált még egy kicsit, majd oldalt fordult, elhibázhatatlan célt mutatva. Aztán elindult nappali tanyája felé, szokott lassú tempójában. - Mehetünk - mondtam, mikor már jó messze járt. 

- Forduljon el egy percre, mégis felveszem a pulóverét - elfordultam hát, kissé értetlenül, hisz Beryl már mindent megmutatott, ami köpenye alatt volt. Majd hálóingét a kezembe nyomta. - Ezt betehetné a hátizsákba.

- Jó. Ezek után se a pulóvert, se a hátizsákot nem mosom ki többé. 

- Találkozásunk óta ez volt az első kedves, amit mondott - mosolyodott el Beryl - bár én nem mondtam, hogy visszaadom. Olyan jó meleg...

Akárcsak te, gondoltam; de elszégyelltem magam: mi közöm hozzá?

- Hát, ha szeret olyanban aludni... - Előreengedtem, és kényelmes tempóban sétáltunk lefelé a keskeny csapáson.

- Cserkészünk még - szólt hátra kisvártatva súgva - vagy beszélgethetünk?

- Ahogy tetszik. Szép a reggel, és Mami kilenctől várja el, hogy rendelkezésére álljak.

- Ó, tőle ne tartson, ha velem van. Pótanyám és barátném. Azt mondta, magát is megkedvelte.

- Hát ezt gondosan titkolta előttem.

- Este megszidott, hogy udvariatlan voltam magához, és azt mondta, kérjek bocsánatot. Nos, bár én nem éreztem úgy, de ha bármivel megsértettem, most elnézést kérek.

- Nincs miért - mondtam, s arra gondoltam: ezzel a bocsánatkéréssel késett vagy huszonévet...

Egy darabig szótlanul ballagtunk, majd ismét ő szólalt meg. 

- Tegnap Berylnek szólított. Nem gyakori név... Mami mondta korábban, hogy úgy becéznek?

- Nem tudom... Mami sok mindent beszélt, de hadar, és néha a felét se értettem. Fiatal legény koromban fülig szerelmes voltam egy Beryl nevű gyönyörű lányba, és első látásra azt hittem... hisz annyira hasonlít... De az ő haja eredeti vörös volt, és ha jól számolom, most negyvenöt éves lehet; ön meg legfeljebb harminc.

- Húúú!! Ez a harminc jól esett; de persze negyvenöt vagyok. Hátha nem tévedett? Mutatós lányka voltam, és sokan sürgölődtek körülöttem akkoriban. Nos hát, ismernem kéne?

- Nem. Mondtam, hogy összetévesztettem valakivel. - Áberwaß. Belőlem csak egy van. 

- Csak külsőre hasonlít rá. Ő egészen más volt.

- Rengeteget változtam; vagy huszonéve Bécsben élek... Mondjon még valamit arról a Berylről, akit maga ismert.

- Neki talán mondott volna valamit az a név, amin este bemutatkoztam. 

- Csak morgott valamit, én meg nem figyeltem eléggé... mit is mondott, hogy hívják?

- Mindegy; szólítson csak Öregnek. - Más beceneve nem volt? - De, hogyne lett volna... 

- Mivel foglalkozott fiatal korában? 

- Hivatásos vadász voltam egy másik cégnél, egy másik erdőségben.

- Én is dolgoztam az erdőn kislány koromban, nyári szünetben. 

Csaknem rávágtam, hogy tudom, de más ötletem támadt.

- Ha nem fázik, és ráér, megnézném, hogy egy másik ismerős bika tartja-e a váltóját.

- Csak úgy, mintha itt se lennék. Akkor mostantól megint pofa be?

- Nem én mondtam - becsületére váljon, csendben tudott lenni, ha kellett, pedig beszélni is szeretett. Egy magaslaton, ahonnan két irányba is jó a kilátás a Hegységre, megkértem, várjon meg, míg visszaérek. Ott hagytam a hátizsákomat, hogy legyen mire leülnie. Jó félóra múlva tértem vissza. Beryl hátát egy fának vetve ülve húzta a lóbőrt, de közeledtemre felneszelt.

- Ne haragudjon - igyekezett bűnbánó képet vágni - a hátizsákjában találtam egy flaska valami borzasztó snapszot a mentőcsomagban, és én bizony beleittam, mert fáztam.

- Nem baj. Hetven százalékos alkohol. Külsőleg szokás használni. Mondtam, hogy fázni fog.

- Csak a lábam fázik, mert nem húztam zoknit. Ha megmasszírozná...

- Majd a vadászházban bedugja a tappancsát egy lavór forró vízbe. Gyerünk! Felhívom Ancsát, hogy főzzön egy prémvadászt (grogot), mire beérünk. - Megvan a bika? - kérdezte, miközben sietve meneteltünk a vadászház felé.

- Meg. Fázik még? - Útálom, ha aggódnak értem. Majd szólok, ha bajom van. Tudja mit, fussunk egyet!

- Bunkóval futhat, ő hazavezeti. A takarító néni már a vadászházban van, ellátja mindennel. Én lusta vagyok szaladni. Laufheim, Gast, Bunkó!

Mire visszaértem, Beryl lábát áztatva, kezében nagy bögrével, rózsás jó kedvvel fogadott a személyzeti szobában, de Ancsa szeme is csillogott.
- Nahát, Öreg, nem szégyelled magad szegény kis asszonkát így megfázítani... - a kis asszonka több évvel idősebb, egy fejjel magasabb, és vagy tizenöt kilóval nehezebb volt Ancsánál.

- Igyál ebből a mennyei löttyből, Öreg - Beryl tán észre sem vette, hogy letegezett - aztán dugd ide az enyém mellé azt a negyvennégyest.

- Szükség van még rám - érdeklődött Ancsa szélesen vigyorogva - vagy hazamehetek?

- Nem. Jánosnak mi volt az a sürgős, hogy itt hagyott hétfőig?

 - Ma szüretel, holnap présel, holnapután másnapos, fekszik és nyög. Majd el felejtem, estére hívott segíteni, hogy mennyi borkén kell a mustba; meg vinnél pár csukát, nyársonsütni. - Hú, az pompás lenne! - szólt közbe Beryl - ugye, minket is hívott Mamival?

- Nincs csukám. Estig meg vadászunk. Ön meg, hölgyem, úgy sejtem, aludni fog.

- Frászt - hallottam az ajtóból Mami hangját, aki szokásától eltérően hajnali negyed kilenckor felébredt - ma nem vadász, megyünk Öreg, fogunk hecht. Péntek Mami szeret hal eß. Este János rak nagy tűz, süt nyárs hecht, isz borok.

Beryl németül hadart valami sürgős közlendőt; Mami hozzám fordult: 

- Öreg Gewehr schließung, trink Beryl pertu. Mami schießt morgen früh auf den Stier. Mami fliege angler, fängt viele forelle, kleines Mädchen. Forelle nix? Hecht esz fliege? Áberwaß Öreg geben Mami blinker, gut?

- Parancs! bár kedvemrevaló... - tettem a fegyverszekrénybe öreg puskámat, majd öntöttem magamnak is egy bádoggal a grogból. Beryl kacér mosollyal állt fel a lavórban, és bögréjét erélyesen az enyémhez ütötte - hát akkor szervusz, Öreg, fenékig, vagy megcsókollak, és beteszlek a hátizsákba - s miután kiitta, egyensúlyát vesztve a nyakamba borult.

Szilárdan álltam a lábamon, így nem estünk el mindketten. - Hú, de jó, hogy elkaptál; csak egy puszit akartam adni.

- Szevasz, és hát azon ne múljon... - A pertu-puszi után Beryl nem engedett el, pedig már megtalálta az egyensúlyát. Szorosan hozzámbújt, mintha várná, hogy viszonozzam az ölelést. Válla fölött Mamira pillantottam; a szájára mutatva nevetve gesztikulált, hogy hát csókold már meg, te szamár... A sparherd mellett Ancsa kezét a szájára tapasztva hangtalanul röhögött. Óvatosan lefejtettem magamról, és visszaültettem Berylt a hokedlira.

- Forelle schonzeit, és még sohasem fogtam csukát léggyel, de balint, domolykót igen. - Mami Asp, Döbel liebt nicht, Scherben ohne Fisch.

 - Pedig a domi finom ám nyárson, és fogni is kiváló szórakozás. Egy italt? - Á, Mami fährt Wagen, nix trinkt.

Ismervén jól a grog hatását, úgy véltem, kettesben megyünk Mamival; de mire megreggelizett és elkészült, Beryl frissen és csaknem színjózanul csatlakozott hozzánk. Mint kiderült, két kiváló legyező felszerelés volt a kocsijukban, és műlegyek akkora választéka, mint a horgászboltban se. A városban vettem nekik vendégjegyet, s míg sétáltak egyet (Beryl tán hajdanvolt emlékein nosztalgiázott), hazamentem pergető cájgomért, s minden egyébért, amire szükségünk lehet.

A találkahelyen két újonnan vásárolt, a kisvárosi horgászboltban fellelhető legjobb, fejlett ízléssel összeválogatott pergető felszereléssel fogadtak. Azért csak rábeszélem őket a domilegyezésre is, gondoltam. 

Megnéztük a két legszebb morotvát, a folyó egyik ruganyát, de a zsákmány gyengécske volt... három nyársalnivaló domi (ezeket Mami fogta műléggyel), meg két éppencsak méretes csuka; elmentünk hát az egyik Isten háta mögötti titkos helyemre, hogy megfogjuk a vacsorára valót. Délutánra meg is lett a hármunknak összesen engedélyezett kilenc csuka, tán úgy tíz kiló összsúlyban. Visszamentünk hát a folyóra, egy másik ruganyhoz, ahol a kövezés spicce előtt fröcskölve rabolt a balin. Tüzet raktam, megpucoltam a halakat, a három legkisebb csukát jól beirdalva, fóliába tekerve a parázsba tettem megsütni, míg Mamiék szorgalmasan dobálták legyeiket az őnöknek.

- Szákot! - hallottam Beryl rikkantását. Mire odaértem, már a csizmaszáron felül érő vízben állt, legyezőbotja karikára görbült, de a hatalmas balin csaknem elérhető közelségben küzdött. - Ne erőltesd! - kiáltottam rá; csizmámat lerúgtam, nadrágom szárát feltűrtem, s az ugyancsak hideg vízbe gázolva megszákoltam a gyönyörű halat.

- Hú! - mondta Beryl - mekkora keszeg! Ő a ragadozó őn? Sose fogtam még ekkora halat! Nagy fehér légyre kapott. Van vagy öt kiló, mi?

- Akkor - mondtam kalaplevéve - őnhorgásszá fogadlak, ha öt kiló, ha nem. 

- Csapjál három botspicc popsira! Mami sajnos nem avató, nem fog még őn.

- Nálunk nem szokás - mentegetőztem - mi legyen a hallal? - és kifordítottam szájából a szakáll nélküli horgot. - Halfasírtnak jó; a garatfoga meg eltehető trófeának. - Engedd vissza! - mondták egyszerre, eltalálva gondolatomat. Némi tétovázás után egyetlen villanással elúszott. Egyébként én még feleekkorát sem fogtam soha.

- És most a tűzhöz, csizmát, nadrágot lehúzni! - parancsoltam. - Van tartalék ruha? 

- Nálad, Öreg, úgyis minden van abban a böszme hátizsákban. Na, levetem a csizmát és a nadrágot, legyen jó napod, nézhesd azt a szép lábamat ma még egyszer. De leginkább tán egy korty pálinkát innák... hoztál? - Amit ez a nő meg bír inni, az nem semmi.

- Hát merek én veletek anélkül elindulni valahová? Jelzem, mindjárt kész a hal.

Beryl pokrócba tekerte magát, és csupasz talpát az újra fellobbantott tűz irányába tartva eszegette a sült csukát, kenyér nélkül; pedig volt... Tele szájjal tolmácsolta Mami kérdését:

- Hogyan lehet, hogy ezekben a csukákban nincsen szálka?

- Hogyne lenne; de úgy irdalom, hogy ne vedd észre. Hoztam egy palack bort, csukára az dukál.

- Épp kérdezni akartam... ugye, poharat is?

Megettük a halakat, megittuk a bort, és csendben üldögéltünk még egy kicsit hamubaroskadó tüzünknél. Beryl nadrágja gőzölögve száradt a szolgafán, amire kiakasztottam. Indulnunk illett volna már Jánoshoz, de nem akartam megszakítani a tűznézés atavisztikus élvezetét. Bár nála is ugyanezt tesszük majd... megesszük a halakat, és bámuljuk a tüzet. 

Úgy is történt. Miután PDAmmal kiszámoltam a nyálkázáshoz szükséges metabiszulfit mennyiségét, sülthalfűszeremmel bedörzsölve nyársra húztam a halakat, és pihentetni tettem. János a pincéjébe invitálta a társaságot, de a miniszoknyában, és két pántból álló topánkában parádézó Beryl elhárította a meghívást. Mára elege volt a fázásból, mondta; egy kis pálinkával elvan idefönt. Segít nekem tüzet rakni, meg kuktáskodik. (Fent se volt melegebb, mint a pincében; s arra nem gondolt, hogy én lemennék)

- Hűvös lesz - mondtam - legalább egy vastag zoknit húzhattál volna. 

- Hogy néz az ki... ha fázok, felveszem a pulóveredet. A lábamat melegíti a tűz. Ne mondd, hogy nem szívesen nézed. - Nem mondtam. Megraktam a tüzet a lugas előtt egy felniből barkácsolt többcélú szabadtéri sütő-főző alkalmatosságban, Beryl meg Ancsa segítségével  rendezkedett a kecskelábú asztalon a lugasban. Mire Jánosék feljöttek a pincéből pár butella borral, meg volt terítve, és kiváló parázs volt. Leszúrtam a halas nyársakat; másik nyárson szalonnát sütöttünk, zsírját részben a halakra, részben kenyérre csurdítva. Aztán - mint fentebb mondottam volt - megettük a halakat, és borainkat iszogatva bámultuk a tüzet. Bár a társaság férfitagjai leginkább Berylt bámulták kocsányon lógó szemekkel. Mikor János egy nótát javasolt elmondani, egy facér fiatalember bátran, bár kissé ortány hangon rázendített: 

- Megszökött a feleségem (gyój! de) kutya legyek, ha sajnálom

   A komámmal szökött ő meg - én csak a komám sajnálom

   Bokor megül lestem őket - kézen fogva indultak a nagy útra

   Szegény komám...! (gyój! de) nagyon bé lehetett rúgva...

- Fázom - jelentette ki Beryl - további jó mulatást mindenkinek! Gyere, Öreg, kísérj el a vadászházig. - Kérdőn néztem Mamira, de ő szigorúan nézett vissza. - Na! Én jól itt, marad, János kísér soká. 

Szép csillagos volt az ég. Lassan bandukoltunk a mintegy tíz percnyire lévő vadászház felé.

- Te kiismered magad a csillagok között, Öreg? - Amennyire a tér- és időbeli tájékozódáshoz szükséges.

- És a hold? Az hol van ilyenkor? - Utolsó negyedkor úgy éjfél tájban kel, és az tegnap volt. De hisz láttad hajnalban.

- De régen is volt... - hogyne, úgy cca. négy szerkesztői A4-es oldallal régebben - …és szép volt ez a nap. Köszönök mindent. Kár, hogy kislány koromban nem néztelek meg jobban. Még mindig nem mondtad meg, ki is vagy hát. Nem Gadnáron találkoztunk?

- Jártam én ott is... de mondtam, hogy összetévesztettelek valakivel.

- Akkoriban Gadnáron minden fiú belém volt zúgva... A te Berylled szeretett téged? 

Ez jó kérdés volt; de hisz akkor azt mondta, és úgy tűnt...

- Nem. Egyoldalú gyerekes rajongás volt a részemről. Azt se tudja, ki vagyok.  

- A szemed, és ez az anyás gondoskodó természeted emlékeztet egy régi barátomra; de ő egy izmos favágó volt, nem egy ilyen dörmögő medve... és amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, elhagyott. Nem sokra rá a motorját összetörve találták meg; azt mondták, akkora ütközést nem élhetett túl. - (Pedig megúsztam néhány könnyebb sérüléssel...)

- Képtelenség... - csúszott ki a számon - nem ő hagyott el; te dobtad ki.

Beryl megállt, és rámnézett; de sötét volt, és nem találkozott a tekintetünk.

- Hát mondtam neki néhány csúnyát mérgemben; minek vette komolyan. Ha akkor tíz percet vár, és nem rohan el azzal a hülye Hondájával, ott hagyva nekem a lelkifurdalást... á, de azon már kár rágódni; és nem is tartozik rád. - Dehisz ez így volt jó, gondoltam. Gyöngyvérrel töltött szép éveinket, és azóta is tartó barátságunkat nagy kár lett volna kihagyni az életemből. 

Most a lelkifurdalástól azonnal megszabadíthattam volna; de én nem vágytam újra kézen fogva sétálni vele mezítláb a parázson... 

- Mamit honnan ismered? - A vadásztársaság elnöke mutatta be nekem hétfőn.

- Lehetetlen. Azt mondta, egy régi jó baráthoz jön vadászni.

- Talán az elnök úr a régi jó barátja. De annak egy erős és tüskés Rózsa a felesége, azért varrta a nyakamba szegény Mamit.

- Nem-nem. Mami hozzád jött. Biztos. - Lehet, hogy már vadásztattam huszonéve... bár akkor még leginkább pártbéli elvtársurakat bíztak rám. Kérdezzed meg tőle, hogy ő honnan ismer... - Na jó, nem faggatlak. Nem akarod elmondani, hát nem akarod. Szíved joga. 

Megérkeztünk a vadászházhoz. A Mamiék által lakott vendégszoba ajtajában udvariasan elköszöntem, de Beryl nem hagyta annyiban. 

- Ácsi, még nem ért véget a nap. Nekem ez az egész valami hihetetlen dézsá vü... sohase jártam még itt életemben, és mégis minden ismerős; a  ház, és fölötte az erdő; még a vizslád is... egyszer álmomban, egy másik világban az a néhai barátom lakott itt valami kannibál vahinével, akire emlékeztetsz; ő próbált tanítani tájékozódni a csillagok alapján az erdőn. Mondd, te tudod, kié ez a ház?

- Hát persze. A vadásztársaság tagjaié. Nekem is van benne negyvenkettednyi tulajdonrészem. Az én közvetítésemmel vásároltuk.

- Mami azt mondta, a városban laksz; mióta vagy itt ismerős?

- Öt éves koromban, Apámmal jártam itt először. Lefényképezett egy kislányt az első születésnapján. Öt év múlva az a kislány megkérte a kezemet... és tizenhét év múlva is.

- És most ő a feleséged, és vele élsz. - Nem... de róla álmodom.

- Jaj! Bocs... nem akartam... hogy hívták az előző tulajdonost? - Kiss Gyula.

- Nem... úgy el akartam felejteni mindent, ami a múlthoz kötött... és annyira sikerült, hogy még a barátom nevére se emlékszem. De valami halvány nyom maradt... élt itt valahol, annakidején egy Gyöngyvér nevű kislány. Az sem túl gyakori név. Őt ismered?

Hiszen róla beszéltünk az imént...  - Hogyne; ő feltűnő jelenség. Riasztóan borzasztó tud lenni, ha úgy akarja; és elbűvölően gyönyörű, ha úgy. Én többnyire az utóbbinak látom... - Elkísérnél hozzá? Hátha tudna segíteni nekem.

Huszonéve már megakadályoztam, hogy találkozzanak, gondoltam. Mikor vele éltem, Berylről álmodtam; aztán a sors utamba sodort egy boszorkányt, aki valami varázslattal kitörölte álmaimból Berylt... de Gyöngyvérről elfeledkezhetett, mert azóta róla álmodom.

- Ide vagy 300 kilométerre lakik, légvonalban.

- Legalább a vezetéknevét... - Az imént már mondtam Kockásékét; de ő szép keresztneve előtt az enyémet használja...

- Erdősz. - Ó! Látod, ez a név ismerős; csak nem tudtam személyhez kötni - mondta, némi tűnődés után. - Volt valahol a Hegységben, a térkép szerint nem is túl messze egy régi erdészlak, nagy fenyőkkel... azt hiszem, Pseudotsugák voltak. 

Lám, még a fenyők latin nevére is emlékszik... csak az én nevemre nem.

- A Prémvadász-tanya... három fenyő még őrzi a ház bozóttal benőtt helyét. - Az; de akkor nem akarok odamenni; kár volt megkérdeznem.

De hiszen valami maradt... egy kissé kinőtt barhent pizsama, egy pár vietnami papucs, egy miniszoknya, és egy arany bokalánc. Mielőtt elutazna, visszaadom neki. És egy áttetsző hernyóselyem blúz, de azt Gyöngyvér elkérte; flanelhez és kékfestőhöz szokott bőrének új élmény volt a selyem érintése, és a selymen át a simogatás. Ritka  találkozásaink alkalmával mindig azt veszi fel a kedvemért.

- Lezuhanyozok, aztán átmegyek hozzád egy pofa italra; és beszélgetni. Mami úgy is elalussza a holnap hajnali vadászatot.

- Hát arra számítottam. - Kitettem a pálinkát az asztalra két pohárral, és én is elmentem zuhanyozni. Mire visszaértem, Beryl már ott volt csábos neglizséjében. - Huh! - mondta - rendesen fázom. Inkább abból a reggeli prémvadászból innák, mint pálinkát. Megmelegítenéd? És nem haragszol, ha addig bebújok a takaród alá?

- Éppen kérni akartalak rá - és kivittem a prémvadász maradékát a konyhába, a mikróba.

Tán két percet voltam oda. Mire visszaértem, Beryl már mélyen aludt az ágyamban. Hát ilyen az én formám vele. Óvatosan megsimogattam a haját, és feljebb húztam vállán a takarót.

- Szép álmokat, Beryl - oltottam el a villanyt. A bögrényi prémvadásszal, és Gyöngyvér illatát őrző hálózsákommal kimentem a ház mögé, az erdő alá. Jánosék portája felől duhaj nótázás hallatszott. Kényelembe helyezkedtem szokott helyemen - már többször aludtam idekinn - és iszogatva vártam, hogy megkörnyékezzen a jótékony álom. Ahogy lehunytam a szemem, kedvesemet láttam a vadászház - akkor még a szülei háza - udvarán, amint egy régi hajnalon, az egy szál nyitott selyemingben, mezítláb sétálgat a harmatos fűben. Ó, hisz én a talpáról is lecsókoltam a harmatot... De végetért a jól induló álom; mobilom vinnyogott egyre hangosabban. Az elnök úr neve látszott a kijelzőn. - Szevasz - jelentkeztem morcosan - na mi olyan sürgős így éjnek idején?

- Még tíz sincs. Eredmény? - Betli. 

- Jött ma egy vendég, nagy bikát akar lőni. Hányra legyen ott hajnalban? - Negyed ötre. - Ott lesz. 

Lehajtottam a maradék prémvadászt, aztán ébresztőre állítottam a mobilt.

A vendég pontos volt. Mire Mami és Beryl másnaposan előbotorkáltak, már a nagy bika lefőzött fejét tisztogattam. A vendég visszament a szállodába, egy kis pótalvásra. - Azt hittem, Mamival akarod meglövetni - duzzogott Beryl. 

- Lett volna rá négy napja, meg a mai hajnal. Rajtam igazán nem múlt.

- Még itt lesz több mint egy hétig. Miért kellett lelövetni az első jöttmenttel... - Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék.

- Nem. Azzal nem. Miért is... - és durcás arccal faképnél hagyott. 

Aztán befutott az elnök úr, és széles vigyorral gratulált. A vadászmester is vele volt, fagyos arccal nézte körbe az agancsot, hátha talál rajta valami kifogást. De bizony ez a bika is vén volt, jócskán golyóérett, és hétfőn, a mérlegelésnél aligha marad tíz kiló alatt. 

- Hát itt van, vihetitek - mondtam - nekem ennyi volt az idei vadásztatás. Hétfőn mikor menjek a pénzemért? - Milyen pénzedért?

- A tíz százalékért, amiben megegyeztünk.

- Abból, amit frau Hart-al lövetsz. Ezért, ahogy szokás, lőhetsz egy süldőt vagy egy bárányt. 

- Jobban járok, ha átmegyek bérkilövőnek. Amit a tagdíjon meg a munkán megspórolok, abból több vadászatot vásárolhatok, mint amihez itt hozzájutok. És kevesebb bosszúság árán.

- Megvan még az a nagy gyilkos bikád? - Meg. Majd feldobja a csülkét végelgyengülésben. Nem érdekel tovább. 

- Na, lássad ki vagyok, lőjél egy borjút, ne veszekedjél velem. - Gyorsan ide a krotáliát, míg meg nem gondolod. Máris megyek, lelövök egyet. - Egyelőre itt vannak a vendégeid. - A te vendégeid. Itt a vadászmester úr, vadásztassa ő.

- Most már mire? Az utolsó valamirevaló bikánkat is agyonlövette. Nekem ahhoz nincs képem, hogy selejtezni kísérgessem a fizető vendégvadászt. - Először is beszélek a vénasszonnyal - szólt közbe az elnök úr - hogy ő mit akar. 

Óvatosan feltettem az agancsot az e célra szolgáló csomagtartóra, aztán, hogy addig se kelljen a vadászmesterrel megosztanom az udvar levegőjét, bementem a puskámért. Ha már nem fizetnek, egy jó borjú nagyon tisztességes borravaló. Csathó Kálmán szerint a szarvastehén húsa a legjobb hús a világon - testünk táplálására - attól csak a szarvasborjú jobb. Borókás pácban* érlelve, hirtelen sütve, áfonya- vagy hecsedlimártással és knédlivel valami fölséges. És még hányféle kiváló módon tudom elkészíteni... Megsimogattam gyarapodó  pocakomat, és szepességi cipszer őseimre gondoltam, akiktől a vadételek szeretetét örököltem. Mire összepakolt holmimmal kiléptem a tornácra, az elnök úr már ott várt.

- Nem értem, mi bajod van vele - mondta - az öreglány nagyon meg van elégedve mindennel. Hallani se akar arról, hogy más kísérje. Ekkora bikát úgy se lőtt volna. Csak rendkívüli selejt trófeákat gyűjt. Mint például a gyilkos. Eskü alatt ígéri, hétfőn hajnalban készen lesz, amikorra mondod. Vasárnap nem vadászik, náluk nem szokás. Ma este bemegy a városba, a szállodába. Holnap templomba megy. És te? Hová ily felhátizsákoltan?

- Emlékeztetlek, az imént ígértél egy borjút, megyek, meglövöm.

- De sürgős... Még jó, hogy így szereted a hasadat, könnyebb veled boldogulni. Hívd ki a vénasszonyt, lője meg ő; a kocsiján meg hazaviheted. Azzal a marhával meg - intett az agancsot fogdosó vadászmester felé - ne vitatkozz. Bízd rám. Egyébként ti választottátok.

- Jobban járok, ha én lövöm - tettem le hátizsákomat és a megtört fegyvert - mert akkor belopom ötven méterre, és onnan fejbeküldöm. A hús meg sértetlen marad. - Na - nyújtott kezet az elnök úr - akkor ezt is megoldottuk. Betettem a hűtőbe egy palack borovicskát neked. A hajnali vendéged küldi.  

Néztem a kocsi tetejére kötözött agancs után, míg el nem tűnt az útkanyarban. Az elnök úrban nagy diplomata veszett el. Nem szívesen segít az embernek, de ha ártani akar, azt nagyon tud. Jó hát jóban lenni vele. Ennek a szabadságnak meg már úgyis lőttek. Hétfőn Mami meglövi a bikát, aztán, ha kedvük van, legfeljebb velük együtt horgászok. Esténként tüzet rakunk az udvaron, sütünk vagy főzünk valamit, húsunk, pálinkánk, borunk elég a jövő hétre. Felhívtam Jánost, hogy a nagy préseléstől kijönne értem, ha meglőném a borjút, és lehozná a faluba. Mamiéktól való elköszönéssel és magyarázkodással nem akartam időt veszíteni. Nekivágtam a hegyoldalnak, és végre egyedül voltam. A kanyargós cserkészúton való nesztelen járás és a fokozott figyelem kiütött belőlem minden fölösleges gondolatot kútbaesett pénzecskémről, vadászmesterről és elnökről, Mamiról és Berylről. Csak oly nagyra értékelt magányom maradt, és a vadászat gyönyörűsége. 

Aztán megtaláltam a keresett rudlit, és kiválasztottam a legszebb borjút. Elnyomtam magamban a feltámadó lelkiismeretet, hiszen nem állományjavító selejtezést végzek, hanem ugyancsak megszolgált járandóságomat veszem el. Lassan becsúsztam a közelébe, amíg mertem, majd nagyon gondos célzás után elengedtem a lövést.

- Hát, szegénykém - mondtam félhangosan, mikor mellette álltam, és nyűtt kalapomhoz tűztem a megvérzett tölgylevelet - vadászmentes dús legelőket odaát. Sok szép bikaborjút ellettél volna, és bölcs öreg vezértehén lehettél volna, ha az elnök úr kifizeti, amit megígért. - Aztán lehúztam az úthoz, és mire János kiért az UAZ-al, a zsigereléssel is készen voltam. 

A vadászház háta mögött megnyúztam és szétszedtem őt; Mami és Beryl meg kihoztak két karosszéket, és egymás között németül fecsegve nézték, ahogy dolgozom. - Ugye, a munka a legszebb dolog a világon - mondtam - én is el tudom nézni órákon át... 

- Ha tudok, szívesen segítek - ajánlotta Beryl - de olyan szakértelemmel csinálod. Ha nem tudnám, hogy vadőr vagy, azt hihetném, hentes.
- Nem vagyok vadőr - állt meg a kés a kezemben - a nyomorúságos köztisztviselői fizetés miatt vagyok kénytelen szabadságom alatt is dolgozni, azaz vadásztatni. Jutalékért a Mami által lövendő bika trófea árából.

- Ja, az Mami tud. Öreg haragud szegény Mami, miért. Maminak jó Öreg, lő, nem lő. Hétfő Mami lő, Öreg kap elnök baksis. Nem lő, kap Mami. Gyerek otthon nem rág küszöb. No gut?

- Dehogy haragszom. Ilyen az én formám. Legalább ezt a kis húst kaptam a mai vadászatért.

- Hajnal vendég bunkó, teríték se megvár. Öreg bunkó, Mami otthagy, Beryl otthagy, hús lő.   

- Még a vizslám is Bunkó; az a neve. A hajnali vendég meg kedvemrevaló pofa volt. Pontosan érkezett, nem beszélt fölöslegesen, tisztán lőtt, és nem tartott fel egy perccel se tovább a szükségesnél. Mérlegelés nélkül leperkálta egy tíz kilós ezüstérmes árát - előlegként - az elnök úrnak, nekem meg küldött egy üveg piát. - Ó, snapsz jó katzenjammer, megkínál Mami?

- Van még pálinkám az ablak között. Hadd ne én hozzam ki, véres a kezem. De mint már mondtam volt, a társalgóban lévő hűtőben van a vendégek részére skót és bourbon whisky, tokaji borpárlat, finn vodka és unicum. Meg az elnök úr palackozott bora. Becsületkasszára lehet fogyasztani belőlük. De Ancsa ingyen is megkínál a konyhai hűtőből a személyzetéből.

- Gyere, Mami, hagyjuk az Öreget dolgozni. Ne beszéljünk neki fölöslegesen. Pihenjen ki minket hétfő hajnalig.

 

Nesztelenül cserkésztünk föl szokott leshelyemhez. Mami leült háromlábú vadászszékemre, és ölbe vett fegyverrel várt. Beryl tartalék ruhákkal keményre tömött hátizsákomra ült, keresőtávcsövemet nyakába akasztotta. Én fatörzshöz támaszkodva álltam, töltött, de biztosított fegyverrel, a golyós csőben noslerrel, a sörétesben vagy ötven méterig megbízható „lightfield” sluggal. Ha Mami rálő, a bika nem mehet el. Golyós csövem kalibere azonos az övével, még a lőszer márkája is ugyanaz. 

Vártunk, a nap már magasan járt. A bika sehol. Végül nem bírtam tovább.

- Itt megvártok - súgtam - Beryl már látta a bikát. Ha jön, lőni. Körbecsapázom a tanyahelyét.

Óvatosan elszivárogtam. Az elmúlt két hajnalban kihagytam a bika megfigyelését. De hisz előtte egy hétig olyan hűségesen tartotta a járását... A legfrissebb nyom - úgy tűnt - kifelé tart, és a legfrissebb hullaték is inkább tegnapelőtti volt, mint tegnapi. A szombat hajnali vendég vagy három kilométerre ide lőtte meg a bikáját, az nemigen zavarhatta meg... bár ezeknél a vénségeknél sosem lehet tudni. 

Átkerültem az erdőrész másik oldalára, hogy jó széllel rácserkésszek feltételezett fekhelyére. Sűrű fagyaloson próbáltam minél csendesebben áthatolni, mikor egy nehéz test ugrott fel előttem láthatatlanul, és csörtetve rohant el a cserjésben.

- Jó irányba megy - gondoltam - de ha ez a gyilkos, az agancsát látnám... ó, ne!  

Szörnyű balsejtelem kúszott az agyamba, ahogy Mami lövése csattant. Mire lőtt ez a vénasszony?  Visszamentem saját csapámon; fegyelmezetten megvártak a helyükön. Mami megtört fegyverét fának támasztotta, és szeme izgatottan csillogott; de Beryl arca inkább aggódó volt. - Megvan?

- Azt hiszem, sajnos meg - mondta Beryl - láttam a távcsőben a belövést a lapockáján.

- Ne szidd Beryl, Mami lát jó, lőhető, nix baj. - Odamentünk a rálövés helyére, de Beryl már közben felfedezte a bikát.

- Ott fekszik ni, a szederbokor mögött.

A bika fején agancs helyett valami rücskös torzképződmény volt, mint egy bucikenyér. Egy jó hüvelykujjnyi ág előre állt ki belőle, egy meg hátra. Ez bizony ugyancsak lőnivaló volt; bár a súly utáni ára a társaságnak alig hoz valamit. És persze nekem se.

Megvéreztem egy tölgygallyat, és kalapomon Maminak nyújtottam.

- Waidmannsheil! Vadászat! Szép lövés volt - és egy másik gallyat a bika szájába tettem utolsó falat gyanánt. - Nincs semmi baj, Beryl. Jól döntött Mami, hogy meglőtte. Aki az ilyent gyűjti, annak különösen becses trófea.

- Na, akkor nekem is gratulálj; és ide a töret felét! Én mondtam, hogy lőni. És hol a nagy gyilkos? 

- Miután leviszitek a bikát, én megpróbálom kibogozni. Jánosnak telefonálok, hogy jöjjön érte. Ő majd elrendezi a terítéket az udvaron, meg mindent.

- És te nem jössz le velünk? Azt hittem, legalább koccintunk a bikára.

- Hát, ha gondoljátok, van egy laposüveggel a hátizsákban... de én még nem ihatok.

- Több jut - jegyezte meg Beryl - iszok én helyetted is, ne félj. 

- Egészségetekre! - s miután Jánossal lebeszéltem, hová jöjjön, nekifogtam zsigerelni.

- Mami nem hoz tok gever, de isz? - Igyál, Mami, egészségedre. Hányan isznak nálunk akár töltött fegyverrel a kézben is... 

- Te Öreg, ha nem vagyok nagyon a terhedre, én veled tartanék a gyilkos nyomán. 

- Hát ez Mamitól függ. Meg nálam csak egy darab kenyér meg szalonna van, és annyi snapsz, amit éppen isztok. Ki tudja, meddig szöszmötölök a nyomon. Elunod magad.

- Beryl megy Öreg - rendelkezett Mami - ő nem elun. Ha van, megisz, megesz mind, ha nem, nem isz, nem esz, nem gond.

Miután felraktuk a bikát az UAZ platójára, puskámat Jánosra bíztam, vinné haza; ugyanis hozott egy pezsgőt négy pohárral. Koccintottunk hát a bikára, és igyekeztem jó képet vágni a dologhoz; aztán kettesben maradtam Beryllel. Nem akarom untatni a nyájas olvasót a csapázás részleteivel - már annyi vadászatról volt szó ebben a mesében - a lényeg az, hogy semmire se mentem. A nagy gyilkos eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sose láttam többé, és tudtommal más se. Mikor feladtam a meddő keresést, és visszafelé indultunk, Beryl vigasztalni próbált.

- Ne bánkódj, Öreg. Mami lőtt bikát, mégpedig ugyancsak kedvére valót. És kiválóan szórakozik, ha nem is látszik rajta. Én tudom.

- Mami szórakozása miatt bánkódnék a legkevésbé. Mint már mondtam, én azért vadásztatok szabadságom alatt, mert a Mami által elejtett bika agancssúlya utáni kilövési díjból tíz százalék sikerdíjat ígért az elnök úr. Annak a pénzecskének ugyancsak meg lett volna a helye.

- Mami nem olyan csórócska, mint amilyen smucigan él. Nem tudom, ki vagy, és hogy élsz, de ha érzékeny a veszteséged, egy szavamba kerül, és Mami gond nélkül kifizeti neked.

- A gyerekemnek nem kell a küszöböt rágnia, és amúgy mindenem megvan, ami a normális élethez kell. Ja, hát nincs ki a négy kerekem, három szobám, három gyerekem... - Bár ez utóbbiban nem lehettem biztos; s abban sem, hogy Beryl ismeri ezt az akkoriban divatos dakota miniszterelnöki közhelyet. - A Mami baksisáért meg fogja tartani a markát mindenki, akivel találkozott. Nem férne az amúgy jó vastag bőrű pofámra, ha abba a sorba beállnék. És ha szombat hajnalban nem lövetem meg azt a jó bikát az első - mint mondtad - jöttmenttel, most én lennék a társaságnál a bűnbak a tervezett árbevétel elmaradásáért, és a kényszerű tagdíjemelésért.

- Miért? Hány tagja van a társaságotoknak, és hány lövetett jelentős összeget hozó vadat?

- Hát, nálunk van egy fix havi tagdíj, és van egy közösségi munkának nevezett dolog, amiben elvileg mindenkinek részt kell venni. Aki nem tud, vagy nem akar, az egy plusz összeget fizet, s az még jóval több, mint a tagdíj. Az én munkám az, hogy bérkilövőket vadásztatok. Ebben a szezonban két bikát kellett lövetnem, tíz kiló agancssúlyban. Bőgéskor csak egy sikerült. A másikat a tagtársak keményen számon kérték volna rajtam.

- Most már hagyd Mamit, szórakozzon kedvére. Ha vadászni akar, vadásszon, de ne akard erőszakkal kicibálni az ágyból hajnalban.

- Nincs mire tovább. Nincs több lőhető bikánk ez éven. A gyilkos lett volna az utolsó, de az valószínűleg elhagyta a területünket. Muflonkost lőhetne, de azt nem akar. Én nyugodtan mehetek horgászni ezekután.

- Jó ötlet; és ha veled tartunk? Nagyon élveztem legutóbb! Itt ki van fizetve az ellátásunk szombatig. Napközben bejárjuk azokat a gyönyörű vizeket. Vadmadarat nézünk, halakat fogunk, és nyárson megsütjük. Ott elragadóan figyelmes házigazda vagy, itt meg egy elégedetlenül dörmögő stüszi. Na csapjál a mancsomba azzal a nagy pracliddal.

- Nesze - férfiasan kezet szorítottunk, és egyikünk se engedte el a másikét egy kis ideig. Beryl tűnődve nézett a szemembe, majd rámnevetett:

- Amúgy is hívtál volna; Mami is azt mondta, hogy legközelebb horgászni hívatja meg magát veled.

- Aranyos... még annyit, hogy Jánosra és Ancsára nem tartozik, ha horgászni megyünk. Tudják csak úgy, hogy a nagy gyilkos nyomában járunk.

 

A vadászház udvarán még terítéken feküdt a bika, kissé stílustalanul, de János ügybuzgalmát dicsérve vérszínű vöröstölgylombokkal körberakva, a belövésen is vöröstölgylevéllel. Mami karosszékben ült, mellette egy hokedlin, jegesvizes vájdlingban felbontott pezsgősüveg, kezében kristálykehelyben a gyöngyöző ital. Ahogy megérkeztünk, János azonnal kihozott három poharat nekünk és magának. - Jelentsek? - kérdezte, de hisz az a vadászatvezető dolga....

- Na ne bohóckodjál velem. És, mielőtt innál, szólok, hogy be kell vinned a városba a húst.

- Arra számoltam, de attól még egy pohárka pezsgőt megihatok?

- Hát persze. Ha baj van, hivatkozzál rám nyugodtan. Úgyis letagadom.

Újra koccintottunk hát a "sikeres" vadászatra, aztán János levágta a bika fejét, és odatette kifőzni. Majd elvitte a húst; mi pedig megegyeztünk a heti programban. 

- Mami szívesen horgász gyerekek - mondta - Mami jó itt. Ti is érez jó. Mami jó mond? Ti érez magatok - és németül még magyarázott valamit. Beryl kajánul somolygott. 

- Nagyjából azt mondja, érezzük jól egymást. Na, mit szólsz, Öreg? - Mami megint élénken hadart valamit, csekélyke német tudásomhoz képest követhetetlen módon. Beryl tolmácsolt: 

- Ja, azt mondja, nem úgy érti, rosszra ne gondolj. Dehát nem rossz az... Szeretné, ha barátok lennénk. Mármint, hogy mi hárman. Négyen; Bunkó már jóbarát... Berylnek huszonéve Péter kutyám is jó barátja volt; és Bunkó is abból a kennelből származik.

- Ugyan kérdezd már meg Mamitól, hogy honnan is ismer ő engem; azaz ne...

Ahogy tekintetünk találkozott Mamival, megborzongtam. Mintha kísértetet láttam volna. Rég ismerős szempárba néztem. Gabriell Hart őrnagy... hát persze. Ő írta azt a rettenetes levelet fia, néhai Csöves cimborám (aki oly szívesen mutatkozott be Kemény Farkas néven) haláláról. Akkor tudtam meg, hogy Wolfgang Hart-nak hívták; és, hogy főnökei valószínűleg hősi halottnak  szánták, de egy hülye baleset áldozata lett. Csodált és tisztelt mesterem volt. Berylt szerette; de a lány szívén hárman osztoztunk, és hármunk közül már csak én élek.

- ...ne, Beryl... inkább ne kérdezz semmit. 

- Öreg tud, ki ő, tud, ki én. Beryl Öreg nem tud, gut. 

- Ne haragudj, Mami; nem az vagyok már, akinek gondolsz... - pedig tudtam, hogy ő tudja.

 

Aztán elrepült a hátralévő pár nap. Remekül szórakoztunk és több szép halat fogtunk. Az elutazásuk előtti estén nagy tüzet raktunk a vadászház udvarán. Több palack finom pezsgőt ittunk, és koccintottunk a remélt viszontlátásra.

- Isten veled, Öreg - nézett mélyen a szemembe Beryl - és köszönök mindent. Remélem még találkozunk. És, mert e pár szép nap alatt hiába vártam, hogy egyszer is megcsókolsz, hát most legalább egy puszit kérek, hogy biztosan viszontlássalak - és átölelt szorosan, száját kínálva. Megcsókoltam hát, és bíztam benne, hogy mire kijózanodik, úgyis elfelejti; de Beryl hamar elengedett.

- Na - mondta - most tiszta libabőr lettem. Régen csókolt már férfi, elszoktam tőle... A fene a pofádat, Jasen, te hülye ló! Miért nem 

mondtad mindjárt, hogy te vagy az, hogy élsz?! Mami! És te végig tudtad! - Mami hangosan felkacagott.

- Ja, Mami tud! Mami megkeres Jasen, hív Beryl, érez jó. 

Beryl megragadta a kezemet, és elrohant a ház mögé, az erdőbe, engem is magával rántva, hogy majd' orra estem. Szaladtunk felfelé a domboldalon, az öreg tölgyek alatt, hátunk mögött Mami egyre halkuló hahotája, előttünk az ismerős erdő, és a sötét...