|
... Mikor kezdtem leszerelni, puskám volt az első
Sírt a kopasz, hullt a könnye, mint a záporeső
Ne sírj, kopasz, ne sírj, letelik a katonaidő
Nékem is volt, de már elmúlt az a két esztendő...
Életünk legszebb napja lesz - ihaj! - amelyiken leszerelünk. Ha süt az októberi nap és mélykéken ragyog az ég, ha könnyű felhők úsznak rajta, vagy ha köd lesz, eső, vigasztalan csurgás-csepegés, ha szélvihar sodorja a kőriserdő hulló leveleit... vagy ha akár kapanyél, vagy ótvaros cigánykurva hullik is az égből - de hiszen mindegy - a legszebb nap lesz. Télre készül a természet, csilingelő szárnyú vándormadarak húznak le a messzi délre és leszerelő öreg csókák húznak haza a messzi - vad Hegységbe, ahol utolsókat bőgik unottan a szerelmi csatákban megfáradt szarvasbikák.
Csodaszép lesz, ihaj! Mámoros áhítattal gondolunk rá, ha borunkat iszogatjuk kimaradásunk alatt valamelyik külvárosi csehóban, vagy világgá danoljuk részeg bódulatban, amint tántorogva ballagunk a kaszárnya felé, hogy hadd sírjon, hadd sírjon az a kopasz regruta (a buta), kinek van még a kaszárnyában (hej!) nagyon sok hónapja... És várunk rá, az Október Hetedikére, így nagybetűvel. Ahogy lehull a centi darabonként, ahogy a leszerelésig hátralévő napok fogynak, úgy várjuk egyre türelmetlenebbül a Nulladikát, mint régi gyerekkorunkban vártuk a karácsonyi kis Jézust, fenyőillatú téli napokon.
Iszogatjuk borunkat esténként a félhomályos krimókban. Mesék, kalandok, eposzok csillognak a borral teli poharakban, részeg leszerelő nóták. Dúdoljatok velünk, igyatok velünk ti is, míg elmesélem nektek Pásztor, avagy Jonatán káplár, és a kriptalakó hippikirály Smafu Pál történetét; és a kis Zsóker meséjét, aki a tengert akarta látni, de nem jutott el oda sosem. Járjátok velünk végig útjainkat, az izzadságunkkal öntözött gyakorlótereket, az éjszakában döcögő személyvonatok zsúfolt folyosóit, a huzatos várótermeket, a kalandra csábító országutakat, a hajnali harmattól csillogó őserdőket, ismeretlen, messzi tájakat. Kóstoljátok meg borunkat, hisz abban születik az öröm és a nóta. És, míg leszerelünk, kívánjatok nekünk
" Jó vadászatot! "
I. 2.
... Engem hivnak Smafu Péter Pálnak
El akarnak vinni katonának
Hosszú hajam le akarják vágni,
Azzal kell a Kádárt kiszolgálni...
Hová lettek a cimborák, a vidám fiúk, a csavargók, akik, (hogy egy épületes képzavarral éljek) ha meghallották az országút hívó szavát, mindent elhagyva indultak útra maguksemtudva-hová és miért ? Hová lett Csöves, az országutak, hirigek, kocsmák hercege? Kire - mire gondolhatott utoljára, mielőtt egy célt_tévesztett robbanó lövedék széttépte az egyik gyakorlaton? Hová lett Vámpír, a bizonytalan egzisztenciájú, tán feketeöves harcművész, akit Csöves halála után sohasem láttak többé? Hogyan telnek szomorú napjai Velőnek és Makkásznak a börtönben, súlyos évekkel a vállukon? Mit csinálhat a többi nyugtalanvérű csavargó, akiket behívtak katonának és azóta eltűntek a semmiben?
És hová fog tűnni Smafu Pál, a hippikirály, a szeretet és békesség apostola, ez a jóságos, torzonborz, piszkos-rongyos csövező, ha megfosztják hosszú hajától, rongyaitól és eszméitől, egyenruhába öltöztetik, és bedugják egy kaszárnyába? Mit fog érezni, ha kiragadják kezéből a gitárt, és géppityut adnak helyette, ocsmány, gyilkos embernyomorító szerszámot? Mit kezd vele ő, a szeretet és békesség apostola? Nem, Smafu Pál nem akart katonának menni. Féltette szabad életét, kalandjait-álmait... Mi lesz ott vele? Hisz tavasz lesz nemsokára, készülődik a kikelet. Jönne a nyár, a legcsodásabb, amit úgy várt a télen... Február tizenharmadikán megszűnik az élet. Csütörtöki nap lesz, és a hippikirály elmegy katonának. Ej, mi lesz veled, szegény Smafu Pál?
- Domboldalban volt a temető. A kapuján tábla: "Leltározás miatt zárva!" Amerre a szem ellát, fekete fejfák, sírkövek, korhadt fakeresztek. Zölden domborodó sírhantok. Krumpli terem rajtuk; meg répa, petrezselyem, úritök. Éjszaka szellem jár a sírok között, s kóbormacska, sündisznó. Bőregér, halálbagoly röpköd, rikoltoz... - Smafu Pál már úgy színezte az előadást, hogy saját háta is beleborsódzott. Hát még Dinnyéé.
- És nem kellemetlen ilyen helyen csövezni? Pont egy kriptában?
- A temetőbe nem járnak a zsaruk. Tudod, nem volt munkaviszonyom, mióta kimaradtam a gimiből. Közveszélyes munkakerülésért hamar bekasztlizzák az embert. A temetőben nem talált volna meg a postás ezzel az átkozott behívóval. De télen túl hideg, ilyenkor jobb otthon, még ha örökké cseszegetnek is az őseim, hogy dolgozzak. Hát szülő az ilyen? Ha jó volt, mikor megcsináltak, akkor kötelesek eltartani. Igyunk, a fene egye meg... Még csak egy kis jó füvem sincs, mióta Velőt kivonták a forgalomból. Talán ma vagyok utoljára ember. Aztán... pár nap, és halott leszek.
- Hülye! Csak nem leszel öngyilkos?!
- Á!... de egykutya. Hány balesetről hallani a hadgyakorlatokon... Csövesről is azt beszélik...
- Az csak afféle pletyka. Nem hal meg ott se mindenki.
- Egyedül leszek sok idegen között, a kegyetlenség hazájában.
- Dehogy leszel egyedül. Csupa olyan srác vonul be, mint te. És én majd sokat gondolok rád.
- Elhagysz te is. - Smafu kiitta a pálinkát és sörrel öblítette le. - Pont én kellek ?! Én, Smafu Pál, aki mindenkit szeretek a világon?! De ma este még szólni akarok! Belevigyorogni az emberek pofájába, hogy hé, itt vagyok, élek! Mondani nekik valamit! Hogy bámuljanak rám tehetetlenül!
- Na persze, hisz ki merné bántani a megyei párttitkárhelyettes közismert keresztfiát? Maradj a seggeden, ne csinálj botrányt!
- Sokra is megyek a keresztfaterral, még azt se intézte el, hogy ne hívjanak be. Vagy pont ő intézte? Hé, pincér, még egy pálinkát!
- Eleget ittál már - vélte Dinnye - és későre jár.
Az étterem cigánya mellettük ríkatta hegedűjét. És, mert senki nem énekelt, maga zendített rá. Szépen mondta: "Sárga a csikó, sej, de sárga a nyereg rajta..."
Smafu eleinte rá se hederített, de később felfigyelt.
" Házunk előtt szépen muzsikálnak / Éngemet pedig visznek katonának "
- Más fülébe vonítson, hé! - szólt rá a hippi gorombán, és leküldte az épp érkező vegyigyümit - számoljon, mester, de úgy, hogy ennyiből fussa! - nagy marék aprót borított az asztalra, s ingadozó léptekkel elindult a mellékhelyiség felé. Arról nem tehetett, hogy felbukott valaki lábában, s akkorát esett, mint egy ólajtó. Feltápászkodott, de a WC-ig már nem jutott el. Ott hányta el magát a zenekari emelvény előtt. Aztán tétován feltekintve elégedetten állapította meg, hogy mindenki őt nézi megbotránkozva. Hát hisz volt rajta mit nézni. Kopott farmerját a sírásó cigány dobta ki a kukába, onnan mezgerélte. Lábán felemás cipő, bár viseltesebb, mint a magas szőkéé. Valaha rikítótarka, ma leginkább seszínű pulóvere fölött egy jobb napokat látott ujjatlanított szmoking, nyakában valami WC-lehúzóláncon rozsdás lakat. Zsíros haja vállára hull, de a szemüvege az egy csúcs! Üveg az nincs benne, de a keret ad valami intellektuálisan bamba vonást az arcának.
Smafu Pál végignézett a szájtátva bámuló közönségen, majd pátosszal megszólalt:
- Bámultok, mi? Marhák! - és a földre köpött.
Az étterem vacsorázó közönségén végigmorajlott a felháborodás zaja. Egy nyugdíj előtt álló tanítónő ájultan fordult le a székről, az illemtan- és tánctanárt az idegösszeroppanás kerülgette, a vasúti kalauznak elindult az epeömlése, többen heves hányingerrel küzdöttek, stb. De a közismert Smafuhoz persze senki nem mert nyúlni.
- De csúnya lány! - motyogta a jelentős mértékben ittas krumplicsősz - becsszóra, ennek a kezéből még az éhező kolorádóbogár is zokogva venné el a burgonyalevelet.
- Klassz fej! - sóhajtott rajongva Dinnye - kicsit részeg, de micsoda egyéniség!
És a hippikirály szónokolni kezdett.
- Ismertek, mi? Smafu Pál vagyok! Eljöttem közétek, emberek, hogy megjavítsalak titeket! Eljöttem a jólétnek ebbe a disznóólába! Befaltátok a moslékot, mi? Ültök a seggeteken, mint megszeppent disznók, ha véres-nagy késével jön a hentes! Hahaha! Ne féljetek, a hentes nem én vagyok. De majd eljön egyszer! Elvágja mindegyiktek nyakát! Én mondom ezt nektek, Smafu Pál, a hippikirály!
- E vajon mellik bolondokházából szökött? - kérdezte a köztiszteletnek örvendő foltozó suszter.
- Az állatkertből. Ott láttam illent. A vót a ketrecire írva, a vót, hogy aszongya: ganajtúró majom - vélte a becsületben megőszült szalagfűrészes.
- Bűnös világban éltek! - szónokolt tovább Smafu Pál - Sírjatok hát, üvöltsetek, vonyítsatok! Készül a halotti tor! No! Miért nem sírtok! Romlottak vagytok az utolsó szálig! Beöltöztök puccos ruhákba, bűzös parfümfelhőbe takaróztok és hazudjátok a boldogságot! Le a ruhákkal! Nézzétek a rét virágait: mind pompásak, szépek! Öltözzetek a virágok ruhájába! Öltözzetek a jó szagú levegőbe! Dobjátok el drága gönceiteket és testvérek leszünk mindahányan! Szeressük egymást!
- Szépen beszél - mondta elismerően a süket harangozó.
- A keresztapjának ezentúl falsul vonom a megjöttgyőrbőlasárit - dünnyögte a rókaképű prímás.
- Klassz fej! - sóhajtott Dinnye - igazi hippikirály!
- Na! Mi lesz! - tört ki Smafu Pál hisztérikusan - Azt mondtam, szeressük egymást! Miért nem szeretitek egymást?! Sötét a lelketek és a szívetek gonosz. Félre hát a fürdőszobák és angolvécék világával! Gyerünk a paradicsomba! Hé! Fenemód nehéz a szívem, nagy bánat ül rajta. Miért nem értitek a szerető szót? Fenébe a pipereszappanokkal, szempillafestékekkel, csőtésztadarálókkal! Együnk vackort és lépesmézet! Szeretni akarlak benneteket, miért nem értitek? Mindenkit szeretni akarok! - és Smafu Pál hangos zokogásra fakadt, bőven hulló könnyei csíkozták arcán. Sírt, szinte a szíve szakadt meg. Miért nem tudja ezeket a disznókat szeretni? De erőre kapott, s folytatta:
- Megálljatok csak! Eljön az én órám! Szeretni foglak titeket, még ha beledögöltök is!
- Hát nincs itt egy férfi, aki kidobja ezt a marhát? - nézett szét a jóképű cipőfelsőrész-készítő kislány undorral.
- Nem koszolom vele össze a kezem - vont vállat partnere, a vézna kőműves - ne nézz oda.
A pincérek fogukat csikorgatták dühükben. Hej, csak ne tudnák, hogy a keresztapja...
- Hé, disznók! Azt mondtam, szeressetek, gyertek velem boldogan és meztelenül! Fenébe a fürdőkádakkal, angolvécékkel! Halál a szappanokra és fogkefékre! Vesszenek a gázszámlák!
- Most má unalmas - vélte a krumplicsősz és elindult, hogy kidobja, de elesett saját lábában, begurult az asztal alá és édesen elaludt.
- Klassz fej! - sóhajtozott Dinnye egyedül - milyen hatalma van az embereken!
- Halál a fürdőszobákra, frottírtörülközőkre, telefonokra, stb. - szónokolt a hippikirály.
Smafu balszerencséjére Jonatán cimborám, aki az imént érkezett oda egy rövideltávozásra, akkor vonult be az étterembe valamelyik alkalmi barátnőjével.
- Te - szólt a lányka szelíden - mondd már meg annak a ßarnak, hogy menjen az anyjába.
- Oké, kispofám - vigyorgott Jonatán, és a hippikirályhoz fordult - na tünés!
- Sértő szavad lepereg rólam, barátom! Romlott a lelked és a szemed gonosz. Ne... - puff!
Jonatán ökle belezuhant a hippi arcába. Smafu Pál hanyattvágódott a padlón, és még csúszott is egy kicsit, kvázi, hogy feltörölje az imént produkált rókát. Aztán úgy is maradt, arcát elöntötte a vér.
- Na végre! - sóhajtott fel az elvtársi közönség megkönnyebbülten.
Smafu Pál lassan nyitotta fel a szemét. Salétromos falú kis helyiségben volt; a fal mellett kandallófa-rakás, kissé arrébb pár mázsa szén. De hisz akkor jó helyen van; ez a Dinnye kéglije!
A plafonon halványfényű villanykörte, és a hippikirály zúgó - sajgó feje Dinnye puha, retkes combján pihent. A kis hippilány aggódó szeretettel turkált Smafu bozontos hajában.
- Magadhoz tértél? - ujjongott fel, amikor a hippikirály ránézett - Jól vagy? - és Dinnye büszke volt rá. Na lám, hát ugye nem akármilyen legény ez a Smafu, hogy egy pofontól meghaljon!
- Megütöttek, Dinnye! Még tán fogam is kijött! Érted? Engem, Smafu Pált, a szeretet és békesség apostolát arcul ütöttek! Érted te ezt?
- Ó, Palika, hát hogyan is érthetném, miért van tele a világ gonoszsággal? A mi dolgunk az, hogy megjavítsuk a világot, és viseljük az emberek megvetését, a hálátlanságot, a fájdalmat.
- Süket és hálátlan a világ. Ma megütöttek, csütörtökön elvisznek katonának. Mond, mit tehetünk?
Nem, azt Dinnye nem tudhatta. Válasz helyett lehajolt a hippikirály fejéhez, hogy megcsókolja, de egy kivert és idejében ki nem köpött fog a szájába került; így ő is elrókázta magát. Elővett egy becses vésztartaléknak eldugott valami kétségbeejtően rettenetes pálinkát, amit testvériesen elosztva megittak; aztán elaludtak egymáson, fázva, kimerülve és kielégületlenül. Hogy pár nap múlva tán örökre elválassza őket sokszáz kilométer, a hadsereg, a szomorú és keserves jövő, és tán a halál.
I. 3.
...Sáros a kocsink kereke, babám, hej!
De hogyne lenne ilyen sáros, mikor a világot járom...
Nehezen esik a járás, galambom, de nehezen esik a járás;
Tőled, babám, az elválás...
Azon az állomáson úgyszólván sohasem állt meg a vonat. Lassítás nélkül robogott át rajta mind, mintha a világon sem lenne. Az utasok néha megkérdezték egymástól, hogy: milyen állomás volt ez? Persze, csak tétova vállvonogatás volt a válasz. Hogy tudja a nyüves macska.
Amúgy helyre kis állomás volt. Piros cseréptetős házacska, fehérre meszelt kőkerítéssel és nagy, ugrálós mutatójú órával. Idejárt a fél falu megnézni a pontos időt. Már, ha kíváncsi volt rá valaki. Ugye, hajnalban kukorékol a kakas, délben harangoznak, este meg besötétszik. Különben is messze esett a falu, tán vagy három kilométerre.
A kis forgalmi irodában valóságos, piros sapkás állomásfőnök szunyókált, akit a falusiak tisztelettel "Bakter úr"-nak tituláltak, mert ő kezelte az állomás melletti sorompót is.
A nagy Junak motor az olvadó hó tócsáit szétfröccsentve tűnt fel a kanyarban, és a sorompó előtt csikorogva blokkolt a fék. Aztán még pöfögött pár percig, míg pilótája meg nem unta a várakozást. Leállt hát az útszélre és beballagott az állomásra. Ott csak egy átlagos minőségű kislány támasztotta a korlátot, és a távolba nézett. Valahová oda, ahol a végtelenbe tűnő párhuzamos sínek találkoznak. Ahogy a motoros elment mellette, illedelmesen köszönt, mint faluhelyen szokás.
- Szevasz - köszönt vissza a lány csodálkozva, s tűnődött, honnan ismerheti? Hát sehonnat se.
A motoros belerúgott a " forgalmi iroda " feliratú ajtóba kopogás helyett, majd benyitott.
- Adj' Isten, bakter úr! Mikor jön a vonat?
- Millen vonat? - morogta az álmából felriasztott állomásfőnök.
- Hát, tudja, olyan vaskerekű, sínenjáró vagonok, amit mozdony húz, vagy tol.
- Maj gyün a, amikó gyünni köll. Oszt mér?
- Csak, mert le van zárva a sorompó.
- Tudom; én zártam le. Nem lehet főhúznyi. Eeszakatt a lánc. Meg oszt erre legföllebb aratáskó jár valami kombáj, addig megcsinájják.
Jonatán - mert ő volt a motoros - levette bukósisakját és a korláthoz támaszkodó kislány mellé sétált. Bőrruhája egyik zsebéből Munkás cigit kotort elő.
- Rágyújtasz? - kínálta. A lány bólintott, és kivett egy szálat. Amúgy helyes jószág. Az arca kedves; színes, vastag pulóvere frankón feszül gömbölyű mellén.
- Utazol valahová?
- Nem. Ilyenkor nincs vonat.
- Akkor mire vársz itt?
- Valakire, aki tudja, hol érnek véget ezek a sínek. Szerinted? - nézett a szemébe. - Na, lökjed...
- A tengernél - sütötte le szégyenlősen szemét a lány - igen, valahol nagyon-nagyon messze... Ott, ahol kezdődik a tenger!
- No! Mesélj még valamit! - Láttad már a tengert?
- Én nem, de volt a nagyapámnak egy barátja, nyugodjon, és annak hócipője is volt.
- Csodás lehet...
- Az biztos! Nem ázik be, mint holmi bőrbakancs, nem klappog, mint a gumicsizma.
- A tenger a csodás, nem a hócipő. Pedig belőled kinéztem volna, hogy már láttad a tengert.
- Hát nem, de egyszer átrepültem fölötte. Éjszaka. Olyan három éves lehettem. Miből gondoltad?
- Lehet, hogy az a nagy motorod, a bőrcumód, meg a tüskeböki hajad teszi. De képzeld csak el a tengert! Víz van mindenfelé, végtelen, gyönyörű… És amikor lemegy a nap, szinte vérben úszik a mindenség. Mintha a nap a tengerbe fúlna, s közben elvágnák a torkát. Ugye, szép lehet?
- Aha. Mikor kisgyerek voltam, és még városban laktunk, egyszer anyám hozott egy tyúkot. Elvágta a torkát; csupa vér lett az egész konyha, és az nem volt szép... csak másnap az ebéd.
- Most mit hülyülsz? Én komolyan beszélek! A tengerrel nem illik viccelni! A tenger az egy csoda! Mikor jutok én el oda? - Hogyha megnősz, kicsi lány.
- Méghogy megnövök... én már csak öregedhetek!
- Nocsak! A Munkásra mondom, akit az imént szívtam el, úgy nézel ki, mint egy elsőáldozó kislány a hittanórán. Nem vagy még tizenhét éves se.
- De majdnem... Az idei lesz az utolsó szabad nyaram. Jövőre komoly, érettségizett nő leszek, akit vár a meló, a hajtás, a házasság, szülés, meg minden. Érted? Nekem mindenhová idén kell eljutnom. És tudd meg, nyáron akkor is elmegyek a tengerhez, ha nem jössz velem.
Azannya! Finom kis nő, mi?
- Kicsi lány, én veled a világ végére is elmennék. Ne lássam a hócipőmet.
- Elvihetnél motoron. Jó ez a tragacs?
- Haha! Ez? Háromötvenes Junak! Gyere!
- Várj, ne most még. Ki vagy te? Azt hiszem, még sohasem láttalak.
- Sose jártam még erre. Jonatán György vagyok, de tisztelőim csak Pásztornak szólítanak.
- És mit csinálsz?
- Itt ülök melletted ezen a korláton. S mint láthatod, sorkatona vagyok. Civilben hosszabb volt a...
- Jé... ja, hogy a hajad... kuncogott a lány - És a mundér?
- Eltávról megyek vissza. Egy rokonom tanyáján tartom ezt a motort és ott szoktam átöltözni.
- És civilben mi a szakmád?
- Viperapásztor vagyok a messzi Hegységben. Nagy hegyek között, sötét erdők mélyén. Ahol csak a madár jár, meg szarvas, muflon, vaddisznó. Az a vadászat, kicsi lány.
- Szóval vadász vagy. És mire vadászol?
- Olyan szép lányokra, mint például te.
- Na, ezért büntetésből adjál még egy cigit. Szóval, miféle vadász vagy te?
- Hát leginkább orv; erdész vagyok. Na, csak kiböktem. És te?
- Én meg Kertész. Zsófi. Az a nevem. De mindenki csak Zsókernek hív. Ez olyan, mint neked a Jonatán. Hogy lesz valaki Pásztor Györgyből Jonatán?
- Nem baj, csöppem, kialszod. A polgári nevem a Jonatán és a becenevem a Pásztor.
- Jópofa, de elnézem neked, ha nyáron tényleg elviszel a tengerhez.
- Meg a nehézség. Én október hetedikéig katona vagyok.
- Azt mondtad, velem a világ végére is eljönnél! Becsaptál! - fordult el Zsóker durcásan.
- Egyszer, amikor leszereltem, elviszlek a tengerhez. El én! Ne lássam a hócipőmet.
- Te azzal a hócipővel vagy megakadva.
- Zavar? Akkor nincs is hócipőm. Nagyapám sincs. Meghalt, szegény, tíz éve. Micsoda vadász volt! Ne lássam a... - Na látod!
- Nem látok semmit. Nyáron jövök szabadságra, két hétre. Elviszlek, fel a vad Hegységbe, ahhoz kutyaf... üle a tenger... szóval izé. Ezer meg millió madár csiripol, sötét völgyek mélyén kis patak csörgedez, égig érnek a fák. Az az én hazám. Kolbászból van a kerítés, és a házikóm mézeskalács. Ablakomon benéz az erdő. Az a jó vadászat, kicsi Zsóker.
- Micsoda srác vagy! Miért meséled ezt nekem? Otthon tán nincs szeretőd?
- Tudod, milyen helyes kislány vagy? Pont olyan, mint akit nekem teremtettek. Csereptóra mondom, a legkedvesebb erdőmre, hogy téged pont nekem teremtettek!
- Na mesélj még, te Pásztor! Tudom, hogy milyen vagyok. És ha most szerelmet akarsz vallani, akkor csak rajta! Hadd hallom! Nos?
- Nézd, ha ennyi nem volt elég... - és Jonatán elkapta Zsóker száját és megcsókolta. De csak egy pillanatig tartott, mert a lány ellökte.
- Nem reggeliztél ma, vagy mi, hogy engem akarsz megenni? És különben is szúr a bajuszod!
- …vadmacsku… de dühös lettél!
- Nézd, Pásztor, nagyon jó barátom lehetsz, de engem ne csókolgassál, meg se próbáld, meg hozzám ne nyúlj, mert akkor itt hagylak és várhatsz ítéletnapig ezen a korláton ülve egyedül, míg ez az álmos bakter felhúzza a sorompót!
Jonatán röhögött, hogy majd hanyatt esett.
- Most meg kinevetsz, mi? Itthagyjalak?
- Isten őrizz! Tudnád, milyen mulatságos vagy ilyen dühösen!
- Hát hogyne! Pár perce ismerjük egymást, és te máris csókolózni akarsz! Azt hittem, rendesebb vagy! Minek nézel te engem? Csókolgasd azt a kopasz édesanyádat, azt a ...
- Nincs anyám - komorodott el Jonatán hirtelen. Leszállt a korlátról, bukósisakját a fejébe nyomta - meghalt, mikor még kisgyerek voltam.
Pár másodpercig szótlanul nézték egymást. Jonatán szeme hideg volt, s Kockás cimboránk tekintetét igyekezvén utánozni, nem pislantott, hogy minél kígyószerűbbnek tűnjön. Kockás úgy született, de Jonatán komoly tréninget folytatott, hogy utánozza. Még tán tükör előtt is gyakorolt... S micsoda vadság lakott ebben az erdészlegényben! Én aztán ismertem, tán jobban, mint bárki más. Ismertem vad-gyilkos tekintetét, amikor ócska karabélyát biztos kézzel célra emelte, hogy gyors halált hozó biztonsággal eressze a kiszemelt vadra a lövedéket... mint ahogy a géppisztollyal, vagy a harcjármű toronygéppuskájával is tévedhetetlenül vadászta le a lőterek kicsiny céltábláit... ahogy emberekre is lőne, habozás és lelkiismeretfurdalás nélkül, ha úgy adódna... és csak én tudom igazán, aki barátja, kollégája, bajtársa voltam, hogy milyen vad tudott lenni ez a néha hallgatag, néha duhajmód múlató, sötéttekintetű erdészlegény.
Zsóker visszasomfordált a korláthoz mellé.
- Ne haragudj, Pásztor. Nem akartalak megbántani.
- Nem haragszom. Nem tudhattad.
- De tényleg... tényleg nem akartam.
- Szóra sem érdemes, kislány.
- Tényleg nem haragszol?
- Ha mondom! Ne lássam a...
- Akkor én sem haragszom, hogy nem viszel el nyáron a tengerhez. És, ha addig nem felejtesz el, és tényleg akarod, elmegyek veled a te csodaszép Hegységedbe. Jó lesz?
Jonatán széles vigyorra fakadt.
- Persze, hogy jó lesz. Meglátod, kicsi Zsóker.
- És most menjünk. Hazavihetsz az utcánk sarkáig... Otthon már várnak.
Hej, Jonatán tizedes! Ha tudnád, mi minden lakik a kedves - durcás, álmodozó szemű Zsókerben! Eszed ágában sem volt soha máshoz kötni nemhogy az életedet, de tán egy szabad órádat se. Ha csak halványan sejtenéd, hogy ez a kislány a feleséged akar lenni egyszer, ész nélkül menekülnél most, és talán Zsóker ülhetne ítéletnapig ezen a korláton, várva egy újabb erre vetődő hülyére, aki megszólítja... De te, Jonatán káplár, beleszeretsz ebbe a nagymellű, de amúgy átlagos kis macába, fáj majd hiánya, ha nincs veled; s feleségül kéred egy könnyelmű pillanatodban. S aztán, mikor egyedül akarsz járni megszokott csapásodon, nem indulhatsz, mert Zsóker könnye visszatart, egyszer, kétszer, aztán sokszor... Amikor hívunk majd, hogy borospince imbolygó gyertyafényében, tüzes tolcsvai borokkal és jó cimborákkal múlassuk - daloljuk át az éjszakát, mint szoktuk volt, keserves lesz veszekedni a kedves kis Zsókerrel, akinek épp nincs hangulata a vidám és gátlástalan erdészlegények társaságához... Hej, Jonatán tizedes! Hisz szép dolog a szerelem... de nagyon rossz vadászat! Te vagy az űzött vad, és a kicsi Zsóker a vadász!
I. 4.
...Már csakugyan el kell menni / A világtól el kell válni
Visznek engem, messze visznek, jaj
Hírem - nevem nem halljátok, jaj / Levelemet nem kapjátok...
Nagy a sportcsarnok a megyeszékhelyen; és hogy mozog! Mozognak a falak, erre - arra dűlnek, sőt forognak is, egész lassan. És mennyi ember! Tömöttek a lelátók, ember ember mellett, mind egyforma rövid hajjal, s mind csendben ül, ijedt - riadt tekintettel. Ennyien vonulnak ma be a megyéből katonának. Elvisznek mindenkit erre - arra, messze a családtól, haveroktól, szabadságtól, és nagyon messze az élettől. Hová kerültél, szegény Smafu Pál?
- Édes fiam! - szólította meg valami csillagosgallérú katona búsan - ki maga és mit kóvályog itt?
- Izé, hát én... itt a behívóm, izé, Smafu Pál vagyok, és...
A csillagosgallérú elvette a behívóparancsot, s ránézve sötéten elvigyorodott.
- Na izé, mit - folytatta volna Smafu a társalgást.
- Kuss! Derogált önnek pontos időben megjelenni?! És derogált megnyiratkozni? He? Megjegyeztem a képét! - és leszólt a legalsó sor előtt, asztal mellett írogató tisztnek - őrnagy elvtárs! Jelentem, a keresett Smafu Pál honvéd megérkezett.
- Aha - nézett fel az őrnagy - na kommendálja csak a rendészeknek, hogy állítsák elő a fodrászati intézményben. - Parancs! - három fehéröves - zsinóros - gumibotos katona kapta körül, s kísérte...
Míg szegény Smafut kopasztják, elmondom, hogy ez az őrnagy a mi ezredünknél volt a politikai helyettes. Vertikális őrnagynak hívtuk, mert az előző bevonulásnál azt sorolta a nős - családos újoncoknak, hogy a kormány vertikálisan áll hozzá a problémáikhoz. Jonatán cimborám - akkor még frisscsillagos őrvezető - persze azonnal jelentkezett, hogy kér engedélyt kérdezni, mit jelentsen ez. Nem mintha őt ez érdekelné, nem lévén családos, de mint rajparancsnok, a gondjára bízott sok tudatlan vidéki nevében kötelességének érzi, meg a tudásszomj is, ugye... A választ meg is kapta, dícsérőleg, hogyha nem tudná, ugye, a vertikális az az izé, na hogyismondjam, hogy megértse, na szóval olyan tulajdonképpen, meg minden. Jonatán megköszönte a választ és megjegyezte, hogy nála odahaza még a fák is vertikálisan nőnek, míg ki nem vágják, mert akkor ott a talajon fekve már horizontális... és a kormánytól tényleg nagyon szép, hogy vertikálisan áll és nem mondjuk diagonálisan, mert az esetleg a részegségtől is lehet, de a magyar honvédtól mi sem áll távolabb. És, hogy még dicsérjem egy kicsit Vertikális elvtársat, hát elmesélem, hogy a minap a szőnyeg szélére rendelt, mert kivetnivalót talált a nótában, amit a század énekelt, ahogy meneteltünk a körlet felé az alaki foglalkozásról.
- Intonálná nekem azt az ocsmány nótát, amit a parancsára énekelt elő az a vereshajú honvéd?
- Jelentem, a század nótafája sok ocsmány nótát tud. Nem emlékszem, éppen melyik volt...?
- Úgy kezdte, hogy kiki- kuko- három, négy...
- Parancs! - Kiki - kukorékol már a kakas, hajnal akar lenni
Zingi - zongoráznak a kipi - kuplerájban, be kéne oda menni
Baßnak a qrvák a bőrdíványon, seggük alatt párna
Elbaßtam a félhavi zsoldom, lófaß a...
- Állj, hagyja abba! Meg ne halljam többet! Jegyezze meg, a magyar honvédség nem zsoldos hadsereg! Maga nem zsoldot kap, hanem havi illetményt! Világos?
- Értettem! Kérek engedélyt kérdezni!
- Kérdezzen, őrvezető!
- Tehát ha az utolsó sort átköltjük úgy, hogy... hogy a versláb is kijöjjön... hogy: elközösültem a félhavi illetményem... úgy jó?
- Na látja, őrvezető, tud maga, ha akar. Engedélyezem! - és attól fogva úgy danoltuk.
Na, de térjünk vissza Smafuhoz.
A hippivezér fél óra múltán ott ült a többiek között, csaknem kopaszon és teljesen reménytelenül. A hatalmas sportcsarnok, mint mesebeli gonosz óriás szája kapta be őt és mindenkit körülötte. Személyi igazolványát elvették, akárcsak haját és emberi méltóságát. Szomszédai elhúzódtak tőle és nem szólt hozzá a kutya se. Így érezhettek a rabszolgák és a gályarabok, akiket vittek az örök élve - eltemetésbe.
Szünetet kaptak, akinek volt mire, rágyújtott. Smafu megszólította az egyik csillagos gallérút.
- Te, izékém, figyelj, hová visznek minket?
A kérdezett végigmérte és méla undorral felelt.
- Akkor beszéljen, kopasz, ha kérdezik! - Fölöttébb elcsodálkozott ezen Smafu Pál, de okosabb nem lett. Megpróbálta hát egyik sorstársától megtudni, hátha az tájékozottabb.
- Te haver! Hová visznek minket?
- A pokolba!
- Te izé, egy cigit adjál már, mert...
- Na tünés, nem haverkodunk! - Miért, mi bajod velem?
- Amúgy semmi, de menj arrébb, mert büdös vagy!
A cigiszünet véget ért, ismét be kellett ülni a lelátóra és vagy egy órán át megint nem történt semmi. Csak néha kérdeztek valakitől valami érdektelen dolgot.
- Smafu Pál! - hallotta a nevét. - Tessék!
- Álljon fel, ha szólítom! Nem derül ki az igazolványából, hogy mi volt az utolsó munkahelye!
- Pedig benne van! A gimnázium! Az utolsó egy hely...
- Az öt éve megszűnt. Mit csinált azóta? Miből élt?
- Izé... gyászvitéz voltam temetéseken, meg tarháltam is.
- Rokona magának a megyei helyettes párttitkár elvtárs?
- Igen! Nagybátyám és keresztapám!
- Üljön le - és az őrnagy a mellette segédkező írnokhoz fordult - ezt a pofát valami jó durung kiképzőtiszteshez ossza be. Aztán még szóljon is pár kedves szót az érdekében. Kire gondol?
- Hát amennyire ismerem a gárdát... talán a felderítő zászlóalj a legkeményebb... Ott az egyik újoncszakasz parancsnokhelyettese a Kukuru őrmester.
- Á, az egy vajszívű gyerek...
- De a rajparancsnokai! A Jonatán tizedes! Az egy véreskezű durung. Egy csendes őrült. A másik meg a Pityu, az egy gumi őrvezető. Akkora darab, mint egy ruhásszekrény, és ha megszólal, mintha kapanyél hullana a szájából. Ha elüvölti magát a felderítőknél, nálunk is potyog a vakolat az ezredírnokiban... - akár meg is sértődhetnék, hisz a harmadik rajparancsnok én voltam annál a szakasznál; de igyekeztem oly kevéssé felhívni magamra a figyelmet, hogy méltán nem ismerhetett az írnok. Én harcos voltam; de nem kérkedtem vele.
- Irja be hozzájuk; és jegyezze meg a képét.
Végre, úgy egy óra tájban valami mozgás támadt. Indulás az állomásra!
Hosszú, szinte végtelen sorban kígyózott a menet, végig a mellékutcákon. A polgárok kiálltak a házak elé és bámulták a bevonulókat. S lám, a lányok vidáman nevetgélnek, némelyik integet; jó nekik. Kaján vigyorgással nézik az újoncokat, tán egy kis szánakozással, tán kárörömmel. És ők vonulnak, hosszú, rendezetlen sorban, mint valami vert sereg. Jól megnéznek mindent utoljára, megnézik a lányokat, vagy csak bámulnak maguk elé egykedvűen. A haldokló nézhet így...
Ablak mellé ült a vonatban Smafu Pál. Nézte a hátraszaladó tájat. Bánatos volt még az idő is. Esni kezdett, és vele rohant a vonat ki - tudja - még - hova, talán bele az értelmetlen pusztulásba.
- Fasza jó eső! - vélte valaki - Ej, de jó kis eső! Kell ez! De fasza lesz! Belefeküdni a hideg sárba - pocsolyába, kúszni - mászni benne, mint a férgek! - Az egyik csillagosgallérú mondta ezt, aki széles vigyorral ült a helyén és vidáman dohányzott. Valahol a kocsiban daloltak, nagy hangon szállt a bevonuló nóta, fene egye, akinek ilyenkor danolni van kedve... Smafu hazagondolt az ismerős temetőre, a kripta - kéglire, a nyári országutakra, a kedves, szeretetreméltó kis hippilányokra, akik jók voltak hozzá, és úgy néztek fel rá, mint hippikirályra. A kis Dinnyére gondolt, aki régi nagy haveri köréből utolsónak tartott ki mellette, és akit talán soha többé nem lát. Hej, mi mindent veszített szegény Smafu Pál!
Sokáig ment a vonat. Néha megállt, és ilyenkor kiszállt egy népesebb társaság, hogy elinduljon az immár közeli laktanya felé, vagy más vonatra szálljon. Néha mellékvágányra álltak félre, hogy a szabad pályán elroboghasson valamelyik távolsági, vagy előkelő expressz. Félórákat álltak néhol. Besötétedett, lámpák gyúltak a kocsiban. Most már az állomások névtábláit se nagyon látta Smafu Pál. Nem tudta, merre járnak, de nem is igen érdekelte már.
Hosszú - hosszú utazás után valaki elüvöltötte magát, hogy az ablakok is beleremegtek:
- Csöndet! Leszállás! A vagon előtt sorakozó!
Elhagyott helyen állt a vonat, a sötétben fölponyvázott teherautók látszottak az esőfüggönyön át. Hátrébb házak, világos ablakok. S mögöttük minden bizonnyal elégedett emberek, családok ülnek, jó melegben, és finom vacsorát esznek, vagy TV- t néznek, vagy akármi...
- Gépjárműre! - üvöltött valaki.
Fölzsúfolódtak a platóra és a ponyvát rájuk fűzték kívülről. A kocsioszlop elindult. Eleinte sima úton futottak a sötétben. A ponyvát verte az eső, s néhol csepegett is be. Valamelyik kocsiról idétlen nótaszó hallatszott. Majd egy nagy zökkenésnél egymás nyakába borultak valamennyien. Lassan, nagyokat zökkenve haladt most a kocsioszlop, ki tudja, hol, merre járnak. Mintha faágak súrolnák néha a ponyvát... Megint nagy zökkenés, aztán éles kanyar. Áll a kocsi, kiabálás kintről, fűzik ki a ponyvát. Leszállás! Nagy, nyílt térség, vagy százszor - száz méteres; körös-körül magas házak. Ez hát a laktanya. Na, vigasztalan látvány. Esik az eső. Katonák fogják körül őket, nevetésük harsogó, hangjuk gúnyos - hangos...
- Na, megin egy szakajtó kopasz, kopár, gyopár, sivár, bőrhajú, smirgli, fiatal, felsőágyas csicsó állat! A hetvenöt mintájú mosógépek! Nem vót jó civilbe dógozni, mi? Hány napotok van még, csicsók? Ezeregy éjszaka és lábmosás, meg egy elbaszott takarodó! Ihaj, de öntökön is bökném magam, ha még annyi napom lenne! Hohó, minden csicsó csicsimek gyáva! Kopaszok, hej!
Beterelték őket egy hatalmas terembe. Lefelé kellett menni a lépcsőn, a falak vagy tíz méter magasak, fehérre meszeltek. Fenn, egész magasan, kicsiny ablakok. A teremben, három sorban, vagy százhúsz deszkaasztal, mellettük két - két négyszemélyes pad. Az egyik falon hatalmas, vörös tábla, rajta fehér betűk, hogy aszongya:
"Szeretettel üdvözöljük a bevonuló elvtársakat!"
Ejnye! Aszongya, hogy szeretettel! Szeretettel, itt, a gyűlölet és erőszak házában!
Sokáig nem történt semmi, békén hagyták őket. Hideg volt a teremben, vacogtak mind az átnedvesedett ruhákban. Szomorú csendben nézték a csupasz falakat, a kilátástalanságot. Senki nem szólt hozzájuk. Néha elvittek néhány embert, pár fős csoportokban. Egyéb semmi, csak tétlenség és várakozás, sivár üresség és csönd. Elmúlt este tíz óra.
- Ennek a két asztalnak felállni! - Smafu Pál csaknem elmosolyodott, elképzelvén a két asztalt, amint feláll - gyerünk!
Kimentek az épületből, át az esős udvaron, fák közt, valami betonúton, egy másik épületbe. Ha lehet, ez a terem még nagyobb volt, és éppoly sivár, mint az előző. Valami, akár színháznak is használt istállóféle hodály, nézőtérnek kialakított széksorokkal. A "színpadon" valami bizottság székelt, hosszú asztal mellett. A "nézőtér" egyik felén ültek le, míg a másik felén a katonaruhába átöltözés folyt. Jó óra múlva sorra került Smafu Pál is. Nagy papírzsákot nyomtak a kezébe.
- Itt bemenni - mutattak egy ajtóra.
- Mire vár?! Levetkőzni! - rivalltak rá, alighogy belépett. - Pucérra! Mindent a zsákba! Lakcímet ráírni! Na, ne tököljön, írjon már rá valamit! Itt a szappan, nyomás fürödni!
- Talán nem fontos...
- Nem, mi? Te Micu, segíts ennek a tetűfészeknek, nem tud egyedül fürödni!
A szólított vagy két méter magas volt és százhúsz kiló. Megmártotta Smafut a hidegzuhany alatt és jól végigdörzsölte egy sikárkefével. - Na folytasd! De figyellek ám!
Smafu keserves képpel szappanozta magát, Micu vigyorgott.
- Így jobb volt? Ne, a törülköző.
Ahogy jött ki a zuhanyzóból, orvul befújták valami büdös, szürke porral tetvek ellen. Aztán megmérték, milyen magas, hány kiló, mennyi a vérnyomása, meg minden.
- Panasza van?
- Igen, az, hogy...
- Akkor pofa be! Arra menjen!
- Hogy hívják?
- Smafu Pál...
- Hoppá! A Smafu! A hippi úr! - figyelt fel az írnok - Őrnagy elvtárs, jelentem, a pártfogoltunk! Itt a cetlije és adja át Jonatán tizedes elvtársnak az üdvözletemet. Arra menjen!
Szép, vadonatúj zsávolyt kapott Smafu Pál. Fejére prémes sapkát, lábára csatos bakancsot, a kezébe málhazsákot.
- Beőtözni! Mé nincs má kész! Kapcsojja be! Gyerünk!
Kimentek a sötétbe, a csepegő esőbe. Valami távoli épület felé indultak.
- Na, báránykáim - állt meg a kísérőjük - hát ez a felderítő-kaszárnya. Ez lesz az otthonuk. Jó hely ez. Finom. Otthonos, családias, barátságos. Itt vannak a legnagyobb vagányok. A felderítők mindenben elsők. Itt a legnehezebb a kiképzés és a szolgálat. Háborúban ők halnak meg először. Majd megtudják.
Elindultak fölfelé a lépcsőn. Éjszaka volt már, mély csend, csak valami szájharmonika szólt halkan valahol, panaszosan zümmögött a dal a kopár falak között. Honnan szól, ki fújhatja?
- Oda megyünk; az a raktár.
A félemeleti folyosó végén valami lámpafény szűrődött ki az ajtórésen.
- Bogárkáim, surranó kivételével veszett gyorsan levetkőzni! Ide a cumóval! - és az öregkatona, összeszedve a felszerelést, előrement - egyesével jöhetnek!
- Neve? - rivalltak ketten is Smafura, ahogy belépett. Kiterítettek neki egy sátorlapot és dobáltak bele kétfelől mindent. Fapofával, unalmasan, oda sem figyelve. Csörgött - csattogott, szerteszéjjel hullott a kövezeten a kulacs, csajka, rohamsisak, gyalásó, négyfelé a kanálgép... és valahol szólt a szájharmonika, a bánatos - szép nóta, már ha épp nem nyomta el a rohamsisak csörgése.
A ruha, amit a levetett új helyett kaptak, kicsi volt, kopott, foltozott; de hisz ez oly mindegy...
- Legjobb, ha a pizsamát veszik fel - javasolta az öregkatona - úgyis, ahogy felérnek, azonnal takarodó. Közben figyeljenek ide, hogyan, milyen sorrendben rakom a szerelést a málhazsákba, mert ezt nem mutatja meg még egyszer senki.
Felmarkolták a nehéz málhazsákot; pizsamásan bakancsosan sapkásan indultak a legfelső emeletre. Ütemesen csattant a lépcsőn az új surranó, és szólt a szájharmonika bús nótája valahonnan fentről.
A lépcsőfordulókban karszalagos katonák ültek vagy bóbiskoltak. A harmadik emeleten, a karszalagos mellett egy másik katona is ült az asztalon, és fújta a szájharmonikát bánatosan.
- Helló, gyerekek! Ez az utolsó turnus.
- Hála Istennek - felelt a karszalagos - jól elmúlt éjfél.
- Te meg igen bús nótát fújsz, tizedes!
A harmonikás szeme üresen meredt a semmibe, és a halk muzsika betöltötte a folyosót. De hirtelen végeszakadt a nótának, és a káplár gúnyosan végignézett az újoncokon. Smafu érezte, ahogy a szúrós fekete szempár rajta áll meg. Ismerősnek tűnt neki ez a nézés... csak tudná, honnét...
- Szevasz! - lépett a tizedeshez, kezét nyújtva - nagyon szépen játszol! Smafu Pál vagyok!
- Ejnye, kiskatonám! Azt a téglaporos síkszájú qrva anyját szólítsa le, meg a helyettes párttitkár keresztapját! - szólt a kísérő öregkatona. - Ha meg a tizedes elvtárs kezet akar fogni magával, akkor majd szól. Világos?
- Igen - pirult el a szégyentől és a dühtől Smafu és nem tudta, honnan ismerheti ezt a tizedest... Az arcáról nem lehet leolvasni semmit, csak mérhetetlen unalmat.
- Bejárat a körletbe, lefeküdni! - és a tizedes ismét játszani kezdett a szájharmonikán, most már valami gyors, pattogós cigánynótát.
- Ki ez? - súgta Smafu az öregkatonának, ahogy elmentek az asztaltól.
- Ez, bogárkáim?! - válaszolt az fennhangon, hogy a káplár is jól hallhassa. - Ő Jonatán tizedes elvtárs. Maguknak. Majd megismerik, ne féljenek...
A körlet tágas volt, két sorban álltak az emeletes ágyak, középen folyosó. Harminchat ember számára volt hely. De üres már csak az emeleten akadt.
- Ej, má megin négy kopasz!
- Na nézd, a Smafu Pál! - A hippikirály a beszélőre nézett: hát ez meg honnan ismeri őt? De jobb, ha nem kérdezősködik.
- Málhazsákot az ágy végére csatolni! Bakancsot az ágy alá! Na, fekszenek már? Fasza. Most két óra van. Ébresztő hatkor. Mire a napos az ébresztő szó "ő" betűjét kimondja, már senki nincs az ágyon! Világos? Na akkor riadómentes, eredményekben gazdag jó éjszakát! Takarodó! - leoltotta a villanyt. Csak a riadólámpa piros fénye világított.
Nehezen aludt el Smafu Pál! Pedig álmos volt ám cudarul. De az álom sem hozott pihenést. Ketrecbe volt zárva, katonaruhában, és úgy mutogatták, mint majmot az állatkertben. Haverjai, barátnői nagyokat röhögve ujjal mutogattak rá, és Dinnye, a kedves Dinnye kenyérhéjat dobott be neki. Szörnyű, lidérces álom! Az ismerősnek tűnő tizedes szájharmonikázott valahol, és Dinnye gúnyosan énekelt hozzá:
"Smafu Pali elmegy katonának / Acélfegyvert csináltat magának / Acélfegyvert, rózsafa a nyele..."
Iszonyatos, vérfagyasztó üvöltésre ébredt. - Héjj! Ébresztőőő!!! - és abban a pillanatban kigyulladt feje felett a villany, kegyetlen fénye a szemébe hasított.
- Na, essék má le az ágyról, mer lerúgom! - üvöltött rá valaki. Smafu szállt is le, de elfelejtvén, hogy emeleten van, olyat esett, hogy beleremegett az épület.
- Mozgás má! Belehúzni az öltözésbe!
- Igyekezzen, maga lajhár, mert ha én megmozgatom...
Az ágyak között peckesen sétált a tizedes, aki este szájharmonikázott. Friss volt és vidám, harsányan szidta az ügyetlenkedőket. Mikor alszik ez? Sohase?
- Kiskatonám! Mit bámul rám olyan búsan? Öltözzön, mert felrúgom!
- Héjj! Reggeli tornára sorakozó! - üvöltötte a folyosón a vérfagyasztó hang.
- Kijárat má! Mire várnak? - Leterelték őket az épület elé. A tizedes eléjük állt vigyorogva.
- Utánam! Futás - és eliramodott. Elindultak hát utána, kelletlenül, keservesen - álmosan...
- Mozgás! Felzárkózni! Mé maradnak le?! - noszogatta őket a mellettük kocogó őrvezető, aki tegnap a villanyt oltotta el - belehúzni má! Azt a lusta, elpuhult kopasz állatját! Mozogjon előttem, mer felrúgom! Nehéz a pocak, mi?
Smafu egyre inkább lemaradt. Lábán, mintha mázsás súlyt cipelne, szíve a torkán készül kiugorni. És alig kap levegőt...
Az élen futó tizedes feltartotta a kezét és hátrakiáltott:
- Lépés! - lassított le, és megvárta a felzárkózó lemaradókat - szuszogják ki magukat! Aki még egyszer lemarad, azzal délután, szabadfoglalkozás alatt tíz kört futtatok! Világos?! Akkor jó. Futás - és nekilendült. Szaladt könnyedén, de ahhoz elég gyorsan, hogy az újoncok fele ismét lemaradjon. És, mikor már majd mindenki az utolsókat rúgta, ismét lépést vezényelt.
- De díszes társaság! Egy kis szaladástól hogy kivannak!
- Majd tegyünk róla - fűzte hozzá az őrvezető kajánul.
Ahogy felértek, a napos elüvöltötte magát:
- Héjj! Mosdani! Aki elkummantja, ráfázik!
Ez Smafu Pált nagyon kellemetlenül érintette. Előkotorta a szappant - törülközőt, kisomfordált a mosdóba és bevizezte a kezét, mikor valaki hátrapenderítette.
- Levetkőzniií! ...azt a jó lusta koszfészek anyját, aki nem tanította meg tisztességesen mosakodni!
Smafu némi dilemma után nekivetkőzött hát, és iszonyodva csutakolta magát a hideg vízzel.
Aztán sűrű noszogatások közepette rendberakták, felsöpörték, felmosták a körletet, meg is reggeliztek, majd felsorakoztak az ágyaik előtt. Én, mint a harmadik raj parancsnoka, vigyázzt vezényeltem; Jonatán és Pityu méltóságteljesen bevonultak a körletbe. Megálltak a falnál és végigjártatták a tekintetüket egyenként mindenkin.
- Pihenj! - vezényeltem - már, ha ilyen szépen összejöttünk, hát bemutatkozunk. Maguk az újoncszakasz. Mi vagyunk a rajparancsnokaik. Az első raj parancsnoka és a szobaparancsnok Jonatán György tizedes elvtárs. A második raj parancsnoka Pityu János őrvezető elvtárs. A harmadik raj parancsnoka én vagyok. Ne mocorogjon, Smafu, mert pofánrúgom! Micsoda tiszteletlenség máshová nézni, ha a parancsnoka magához beszél! - majd megmondtam a nevemet, és hogy tizedes vagyok. - Jegyezzék meg: a megszólításom Öreg! Én az édesanyjuk helyett is apjuk leszek itt; mostoha és részeges.
Smafu kissé csodálkozva, kissé megszeppenten nézett rám. Nem tudta, örülnie kell, vagy inkább félnie tőlem, hajdani iskolatársától, hogy a felettese lettem. De hiszen az csak tőle függ... Félnie meg van kitől, ott a Jonatán, a rajparancsnoka, meg a Pityu. Jeles nagy durung tud lenni mindkettő, ha akar. És hát miért ne akarnának?
Aztán elmúlt délután öt óra. Kukuru őrmester, a vajszívű szakaszparancsnokhelyettes úgy rendelkezett, hagyjuk békén pihenni egy kicsit a gyerekeket, emésszék meg az aznap tanultakat, írjanak haza levelet, hogy hol vannak, jól vannak, meg ilyesmi. Pityu ugyan morgott, mért rontják el a szórakozását, ő ugyanis fel akarta öntetni a folyosót vagy negyven vödör vízzel, hadd sikáljon a kopasz... De ha ez a parancs, ő végrehajtja, dédelgessék csak ezeket az elpuhult újoncokat. Ő addig átmegy a többi újoncszakaszhoz, megnézni, van - e valahol falujabelije, akinek eldicsekedhet frissen kapott őrvezetői krumplivirágával. Én kiküldtem a kocsmába egy gumit borért, aztán leheveredtem, mert mért ne... Jonatán káplár meg felült mellém a szekrényére, hogy figyelje az embereit, s halkan dudorászott magának. Szólt valami beat-zene vagy ricsaj a minden helyiségben falon függő hangszóróból, de az nem zavarta. Egész más nótát dúdolt magának. Míg Smafu elé nem vágódott, feszes vigyázban.
- Tizedes elvtárs, Smafu honvéd kérem megmondani, hogy...
- Na lökjed...
- ...hogy izé... én a Jasent, és...
- Kit, kiskatonám? - álltam fel, hisz ez rám tartozik.
- A tizedes elvtársakat, izé... civilből ismerem, és...
- Ki ne merd ejteni azon a mocskos pofádon még egyszer a Jasen szót, mert az összes fogadat kiverem belőle! A megszólításom, mint mondottam volt, Öreg. De még jobb, ha hozzám se szólsz, ha nagyon nem muszáj. Senkire nem tartozik, ki kit ismer és miért.
- Értettem - húzta ki magát Smafu - kérek engedélyt lelépni.
- Na, lássad ki vagyok, én megmondom, honnét vagyok neked ismerős - vigyorgott Jonatán - a minap kaptál tőlem egy taslit egy étteremben. Jelzem, jelentős készletekkel rendelkezem az olyanféle pofonokból. De, ahogy elnézlek, lesz neked épp elég bajod velünk anélkül is.
- Köszönöm a kedvességét... majd igyekszem nem alkalmat adni rá. Öreg tizedes elvtárs...
- Elvtársad neked a nyű...
- Izé... Öreg úr tudja, ki vagyok én. A szeretet és béke apostola. Én már megbocsátottam azt a pofont. Részeg voltam, hülye voltam, az én hibám volt.
- Ne etess a szövegeddel, Smafu. A rosseb bánja, miféle apostol voltál. Most katona vagy. És hátralévő nyolc összezárt hónapunk alatt én megtanítalak gyűlölni, úgy, hogy embert tudj ölni, ha kell. S ha leszerelsz - ej, de soká is lesz még az, úgy két év múlva talán - letagadod majd, hogy valaha is hippi voltál.
- Egyszer, valamikor régen ön is volt újonc!
- Ihaj, de nagyon régen! Négyszáznyolcvan nappal ezelőtt. Tudod, mennyi eszméletlen rengeteg idő az? Régen volt, ej, de nagyon régen. Már tán nem is emlékszem rá. Nagy bohóckodás ez az egész itten. És egyszer, amikor leszerelünk... akkor majd elfelejtünk mindent. Leléphetsz, Smafu!
- Értettem, tizedes elvtárs!
Egyszer, amikor leszerelünk, ihaj... akkor majd elfelejtünk mindent. El, mi? Ugyan... Hát hogyan lehetne mindent elfeledni? Kieshet nyomtalanul életünkből ez a kárbaveszett két év?
Egyszer, amikor leszerelünk, ihaj... mintha mi sem történt volna, tovább indulunk a magunk titokzatos, vad csapásain.
Melegre be volt fűtve a hálókörlet. Az újoncok csuromvizesen és holtfáradtan zuhantak be az ajtón. Mindegyikük megállt egy pillanatra a kályha előtt, jólesett izzó forrósága. De jó lenne melegéből zsebrevágni egy darabot! Bőrükre tapadt ronggyá ázott szerelésük, vacogtak valamennyien.
- Ágyak elé beállni! - vezényeltem - mért van még mozgás! Vigyázz!
Jonatán káplár hozzám hasonlóan csuromvizesen jött be. Az ajtóból még kifricskázta a folyosóra a félig szívott Kossuth Lajos cigaretta maradékát. - Pihenj!
Jonatán vigyorgott.
- Hát hogy ízlett az első harcászkodás? Kedélyes kis játék volt, mi? - senki nem felelt. Még mocorogni is fáradtak voltak, hisz rendesen megfuttattuk - kúszattuk őket a szakadó esőben - sárban, hogy elsajátítsák a mozgásmódokat a harcmezőn. Hányszor kezdtek elölről és ismételtek újra mindent, a legapróbb kis hibáért is! És lám csak, az emberségesnek, sőt jóságosnak tartott Kukuru őrmester hogy hagyta kedvükre garázdálkodni a rajparancsnokokat! Ki se bújt a parancsnoki Gaz-kocsiból, csak onnan dirigált és röhögött! Nem akarta eláztatni magát, persze. Reggel nyolckor indultunk, s most délután négy. Ruhánk csöpög és Jonatán vigyorog, mint úritök az uborkásban. - Na, ne essenek kétségbe, nincs ez így minden nap. Legfeljebb heti öt. Majd megszokják. Igaz, Smafu?!
- Tizedes elvtárs, kérek engedélyt holnap a gyengélkedőre jelentkezni, mert...
- Kus. Semmi bajod. Ismerem jól azt az elpuhult szimuláns kopasz állatját. Most mindenki csupaszra vetkőzik, alaposan megmosdik. Smafu, maga főként, mert a Micuval lesikáltatom. Utána szárazba öltöznek, surranó helyett tornacipőt vesznek. A vizes holmit kiteregetik az ágyak végére. Ha ez megvan, körlettakarítás. Lépcső és folyosó is. Vacsora előtt ellenőrzi Pityu őrvezető. Ha hibát talál, vacsora után folytatják. Végrehajtani! Gyere, Öreg, megiszunk egy kávét a kantinban.
Kávét, mi? Hát olyan családból származom én, aki kávét iszik, amikor a kantinos a pult alól titokban piát is mér megbízhatónak vélt haverjainak?
Pityu benn még üvöltött egy sort, aztán jött utánunk.
A hálókörletben az újoncok körbefogták Smafut. Hangadójuk elébe állt.
- Hé, te marha! Egész nap miattad ismételtünk tízszer mindent. Legközelebb jól megverünk.
- Miért csináljátok ezt velem?
- Te miért nem csinálod úgy, ahogy kell?! Mindenki kibírja, csak pont te nem? Utoljára szólunk, még egyszer nem úszod meg! - s ment mindenki, tette a dolgát. Csak Smafu dőlt neki a falnak és zokogott keservesen. Hát már mindenki a világon őt gyűlöli? Sorstársai is kiközösítik, akikkel együtt húzott surranót? Miért?
- Mámeg mit bőg, maga koszfészek? - rikkantott rá a visszatérő Pityu őrvezér. - Mi baja?
- Semmi, őrvezető elvtárs! - hüppögte Smafu.
- El akarja kummantani a mosdást, mi? - és kiüvöltött a folyosóra. - Micu!
- Parancs! - jelentkezett a nagydarab gumi.
- Na, felfog két sikárkefét, oszt megdörzsöli a Smafut a hideg zuhany alatt, de alaposan!
Ej, de nehezen telt el az öt hét az esküig! Megjárták a kopaszok a gyakorlótereket, verítékükkel és könnyükkel öntözték földjét. Elfojtott keserves káromkodásaik felmásztak az égbe. Terepen a Kukuru őrmester sem babusgatta a társaságot. Azt mondta, most sírjanak - szenvedjenek inkább, most folyjon literszám a verítékük, mint a háborúban akárcsak egy csepp vérük is. És igaza volt.
Smafunak duplán fájt minden. Ő volt a tisztesek és saját társai állandó célpontja. Mikor a többiek pihentek, ő akkor is a folyosón idomította a fókát, a vizesrongyot, faltól - falig, koppanástól koppanásig. Vagy buherálta az örökké elduguló WC-t, esetleg ürgét öntött a vaskályhából. Volt mivel szórakoznia. És nem nyolc hónap, de öt hét alatt gyűlölni kezdett mindenkit, sorstársait, parancsnokait. Pedig küzdött ellene, hisz ő volt a hippikirály, a szeretet és békesség apostola. Mégis, a gyűlölet napról - napra jobban nőtt benne.
De az eskü az szép volt. Már annak, aki nézte. Volt ott minden, mint karácsonykor. Himnusz és díszsortűz, csípős márciusi hideg savanyú böjti széllel, hosszú - hosszú, érthetetlen - értelmetlen beszédek, díszmenet, nótázás, kiskígyó meg anyámtyúkja. Utána aztán mindenki fogadhatta a látogatóit. Harmadrészük kimehetett a városba, meginni valamit, meg stb.
Smafu rosszkedvűen ballagott vissza a látogatásból. Szülei csupa rossz híreket hoztak, pálinkát nem. Keresztapja kegyvesztett lett, egy vidéki iskolába helyezték át a megyei pártbizottságtól. Dinnye nem jött, hírt se hallott róla. Hát élet ez?
A hálókörlet csaknem üres volt. Jonatán az ágyán feküdt hanyatt és szájharmonikázott. Valami bús népdalt játszott, de ahogy Smafu engedélyt kért benn tartózkodni, átcsapott egy vidám leszerelő - nótába. Hogy mossatok, kopaszok, mert kopaszok vagytok, azt csak a jó Isten tudja, mikor szabadultok... Fújhatta vígan, hisz zsebünkben volt már a centi, még ha csak dugva is, amit majd nem is oly sokára, százötvenedikétől vagdosni kezdünk. Mindketten ugyanattól a kislánytól kaptuk; bár ő postán, én meg személyesen.
- Hogy mit akarsz? - nézett fel aztán Jonatán az ajtóban feszes vigyázzban álló Smafura - ja, na gyere, tartózkodjál bent. Hé, de hozzám, ne slisszolj el. Itt egy üveg az ágyam alatt, töltsél nekem, meg magadnak is.
- Parancs! Kérem megmondani, mi az?
- Na, máma takarodóig ne bohóckodjál nekem.
- Törköly! - ragyogott fel Smafu képe, ahogy letekerte a kupakot és megcsapta orrát a jó büdös pálinkaszag. - Köszönöm! Honnét van?
- Ahhoz semmi közöd. Hát eg, fiú. Ami maradt, megtarthatod.
- Öreg urat megkínálhatom belőle?
- Az inkább a bort szereti.
Smafu örömmel húzta le a maradékot.
- Hová tehetem az üveget? - kérdezte.
- Tűzd a kalapod mellé. Na mit tökölsz, végrehajtani! - röhögött Jonatán.
Smafu Pál illesztgette csákójához az üveget, de az sehogy sem akart ott megállni, míg végre leesett és összetört a kövön.
- Na mostmá’csak söpörd össze és dobd ki a szemétbe.
- Tizedes elvtárs! - pofátlankodott vissza Smafu - igaz, hogy holnapután elmegy innen?
- Na ja. De elterjedt... - Szabad megkérdeznem, hova? - A tisztesiskolára. Kiképzőnek.
- És az hol van? - érdeklődött Smafu szinte megkönnyebbülten.
- Egy emelettel lejjebb. Na ne örüljél, hé, te is jössz. Bár a rajparancsnokod nem én leszek, hanem tán a Fecó. Azzal se jársz sokkal jobban.
- Én? Tisztesnek? - képedt el Smafu.
- Frászt. Takarítani, mosogatni, meg ilyesmi. Még, hogy te tisztes...
- És kiből lesz itt tisztes?
- Hm. Hát tudod, általában abból, akinek jó vastag bőr van a pofáján. Mint nekem. Ugye?
- Igenis... azaz, jaj dehogy, elnézést, nem úgy értettem.
- Na azért... Tudom, nagy durungnak tartotok sokan; te aztán főleg. Engem nem zavar.
- Jó érzés tisztesnek lenni? Jó az, hogy gyűlölik az embert?
- Akiket az előző időszakban képeztem ki a tisztessulin, már mind őrvezető. Minddel jóban vagyok. Pityu őrvezér is a rajomban volt. Most jó cimborám. A felderítőknél magasak a követelmények, mégis élenjáró raj lettünk, Pityu meg a néphadsereg kiváló katonája. Öreg és én meg az ezred élenjáró rajparancsnokai. Erre kaptuk a második csillagot.
Untam a szöveget, hát átszóltam hozzájuk.
- Te Pásztor! Jössz? Megiszunk egy liter bort. - Van pénzed? - Az a legkevesebb.
- Vigyük ezt a bánatos hülyét is, tanuljon valamit. - Nekem nincs kimenőm!
- Kérdeztem? Kilépünk hátul a kerítésen. - És az őrség?
- Ej, minden csicsimek gyáva. Maradj a seggeden, majd szólok a naposnak, hogy találjon neked valami fasza munkát, ha majrés vagy. - Én? Ugyan! Gyerünk!
- Hová mentek? - szólt utánunk a napos a lépcsőfordulónál.
- A kurva nővéredbe, te hülye - igazítottam el.
- Akkor jó. - S valóban, a kocsmát, ahová indultunk, úgy hívták. Valamikori tulajdonosa két nővér volt, állítólag száz kiló feletti szipirtyók, és úgy kivágták a nekik nem tetsző, garázda vagy nem fizető vendéget, hogy ihaj. Örökösük, azaz az előző tulaj csináltatott egy szép táblát, hogy aszongya:
"Korcsma a durva nővérekhez"
A katonaszáj aztán a durva nővérekből kurva nővéredet csinált, és azon a néven ismerte mindenki ezt a hangulatos késdobálót.
Csak úgy gyakorlóruhában, csendben és gyorsan osontunk a kerítéshez. A műszaki kapu fölött nem égett a lámpa, tehát tiszta a levegő. Barátságosan intettünk az őrnek, az ugyancsak barátságosan visszaintett, mert ugye mit kekeckedne velünk? Holnap tán éppen ő megy itt ki egy üveg piáért... Kényelmes tempóban sétáltunk felfelé a hegyoldalon.
- Micsoda finom levegő! Ez már majdnem szabadság! - lelkendezett Smafu.
- El ne feledd, hogy zsávolyban vagy!
Alattunk volt a kaszárnya, messze alattunk a város kőrengetege. Az ablakokban itt - ott fények gyúltak, alkonyodott. A fákon duzzadtak a rügyek, világított a som sárga virága... Csöndben ballagtunk, mint valami békés kirándulók. Otthon ilyenkor foglalnánk el a leshelyünket, hogy meghallgassuk a húzó szalonka szerelmes dorombolását.
Kiértünk valami utcára a hegy túlsó oldalán. Az egyik ház udvaráról szép szetter ugatott meg minket, de mire odaértünk, már farkát csóválva nyalta meg Jonatán kerítésen benyújtott kezét.
- Szép kutya, mi? Ismerjük egymást újonckorom óta. Mióta járok a kurva nővéredbe.
Kócos asszony jött ki a házból. - Cézár! Miféle kutya vagy te? Eladod a házat?
- Vadászkutya! Kár, hogy sohasem vadászott. Rabság neki ez a kis udvar. El is van egy kicsit hízva. Érzi rajtam a vadászembert, azért jön hízelegni - és Jonatán előcsomagolt egy jó darab alig rágható főtt marhahúst, amit az ebédjéből takarított meg. Tehát már akkor sejtette, hogy erre járunk estefelé. - Odaadhatom neki a húst, hölgyem?
- Hát persze; szerintem azt érezte, nem a vadászembert.
A korcsmában három liter vörösbort kértünk, mert minek aprózzuk? Olcsó bor volt, valami otelló, de borhibáktól mentes. Az első pohárral koccintottunk. - Isten éltessen minket!
- Még valami nagymellű qrvát kéne felszedni, és jól is érezném magam - mondta Smafu az első pohár után. - Mért? Van pénzed?
- Adott egy keveset a muterom. - Ne legyen rá gondod. Elisszuk.
- Mért, nincsenek qrvák?
- Jegyezzed meg, Smafu Pál, hogy ha férfiakkal bor mellett múlatsz, ne a qrvákon járjon az eszed. Ej, ronda jószág a nő. Jó durung módszerekkel kell idomítani, hogy hasznos állat legyen.
Smafu más véleményen volt.
- A nő a legszeretetreméltóbb teremtmény a világon. Szeretni kell, forrón, sok-sok gyöngéd szeretettel, nem idomítani, ütni...
- Hát ütni, azt nem mondtam. Férfiember nem üt meg nőt... esetleg belerúg, ha muszáj.
- Van egy lány, akit nagyon szerettem - tért vissza a témához Smafu - de tán el is felejtett, mióta bevonultam. Kis hippilány ő, kedves és szép, mint a virágok... És hogy szeretett!
- Ízlésficama volt.
- Micsoda lány volt! Ön ismerhette, Öreg úr. Egy suliba jártunk.
- Ki volt az a szerencsétlen? - Dinnyének becézték…
- Na ja. Nem volt szép lány. De volt benne valami... valami nagyon visszataszító.
- Értettem, Öreg úr. Nem vitatkozom.
- Ez a beszéd, Smafu - vágtam hátba barátságosan, majd segítettem neki kimászni az asztal alól - erre igyunk - s ittunk.
- Te Pásztor, neked valami új nőd van. Láttam a levelét a naposasztalon. Azt hittem, csak az én barátnőmmel levelezel.
- Kis-kockás az én barátnőm volt, míg aljas módon el nem csábítottad a legjobb barátodtól. Nem mintha bánnám... Zsóker tündéri kis teremtés. Sokkal szebb; kislány még, csak tizenhét éves; és szeretem…
- Méghogy szebb... és szereted... meg levelezés... marhaság. Majd úgy jársz, mint Kockás.
- Hát az előbb - utóbb mindannyiunkkal megeshet.
- Míg másnak van nője, neked is jut, amikor csak akarod. Aztán, ha tényleg megszeretsz valakit, örök száműzetésre ítélnéd a világ végére magaddal? Amíg a szerelem lángol, a gondok tűrhetőnek tűnnek, aztán majd vagy ő hagy ott téged, vagy te az erdőt.
- Á! Zsóker más... Egyszer, amikor leszerelek, elviszem a tengerhez.
- Komoly terv, ihaj! Na mondj még valami ilyent, amíg formában vagy!
- Tudok egy nótát. Aztat, hogy: " Mikor kezdtem leszerelni, puskám volt az első..."
Mondtuk nagy hangon, leszerelés, jó téma...
- Ihaj! - rikkantotta Jonatán - Az lesz a jó vadászat! Október Hetedikén Jonatán, a Nagy Pásztor, meg ez az Öreg Mélytengeri Duplapikkelyes Iszapszemű Tüskésrája átmegy civilbe! A nap nyugszik tizenhét óra tizenegy perckor. De az Öreg aznap nem nyugszik! Hanem elmegy és berúg betyárul. Ámde: " Zubbonyomnak a négy sarkába írom a nevemet..."
Daloltunk önfeledten, nem törődve a többi vendéggel. A nóta megnőtt, betöltötte a termet. Néhány obsitos harcos velünk dúdolt a szomszéd asztaloktól. Smafu bárgyún pislogott ránk, nem ismerte még a leszerelő nótákat.
- Még három liter bort! - csaptam az asztalra, hogy felugrottak a poharak - Múlatunk, vagy mi a nyű! Még egy elbaßott cigány sincs ebben a krimóban?
- "Eladom a kocsimat meg a lovamat..." - s Jonatán ígéretét, miszerint "Még az éjjel kimúlatom magamat", senki nem vonta kétségbe. Szállt a nóta, még tán a kinti tiszta ég is velünk énekelt...
Jonatán felpattant az asztalra, szájába kapta nyakában lógó szájharmonikáját és duhaj nótát játszott táncos lába alá. Döngött az asztal, vijjogott a harmonika, ma táncolva múlat Jonatán!
- Jó tüdeje van! - irigykedett a kocsma közönsége - amúgy szilaj-szépen járja! - Hát hisz hogyne járná szépen, magyar katona, magyar virtus, ihaj! Hol van párja széles e világon? Egyenes derékkal, büszkén járja a kopogóst, s ha valaki most zavarná, tán kardot rántana, vagy legalábbis kisbicskát...
- Ideje lenne visszamenni - aggódott Smafu - elmúlt takarodó!
- Majrés vagy, kispofám?
- Fogy a borunk! - ült le kipirultan Jonatán - van még valami lóvé?
- Egy literre még futja.
- Ejnye, azt a bánatos kopasz fejedet, mért nem hoztad már?
- Záróra, vitéz urak! Legyen máskor is szerencsénk!
- Nono! Azt a liter bort elvisszük! ... ... És száll a részeg nóta az erdőben, ahogy botladozva botorkálunk lefelé a sötét úton; kíváncsian néznek minket az alacsony fák - bokrok, a som, galagonya, csipkerózsa... és millió csillagszemével a kora tavaszi ég vigyázza utunkat, hogy bajunk ne essen.
…tovább…
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
